Évtizedekkel ezelőtti filmeket nézve azt érzékeljük, hogy szokatlanul lassú és hosszú a legtöbb beállítás. A film születésétől kezdve folyamatosan fejlődik a „filmlátásunk”. Ami egy mai néző számára természetes és magától értetődő, az a század eleji nézőknek még egyáltalán nem volt az – az első Lumiére-vetítésekről sikoltozva menekültek ki a nézők a vonat érkezése és a félbevágott emberek láttán. A korai filmekben nem volt kameramozgás, ugyanis ezt a technikai feltételek nem tették lehetővé, így a filmi tér hasonló volt a színházi térhez: mindent egy beállításban fényképeztek a nézőtér felől, általában egy tágabb plánban. A folyamatos tér így biztosított volt, a problémák akkor merültek fel, amikor a kamera végre megmozdult és felszabdalta a teret.

Még a legóvatosabb, leggyanakvóbb hírfogyasztók is sebezhetők az álhírekkel szemben. Hiába törekednek a tudatosságra, döntéseikben ők is ki vannak téve azoknak a nem racionális késztetéseknek, amelyek mindent emberi lényt jellemeznek