Karinthy: Magyar dolgozat – Stílusimitáció a betűtől a hangig

A Magyar dolgozat sokféle apró és mulatságosan gonosz fogással mutatja meg, milyen ömlengést várt az irodalomoktatás a tízes években a diákoktól, és mi volt az, amit valójában megértettek a magyarórán. Megvizsgáljuk, miből áll össze a fergeteges stílusimitáció az írott szövegben, és mit képes ebből visszaadni két színészi felolvasás. És persze mi mindent tesz hozzá a két színész, aminek nyoma sincs a szövegben.  

A Magyar dolgozat Karinthy Frigyes Tanár úr, kérem című, először 1916-ban megjelent gyűjteményének darabja. 

A diáktapasztalatoknak szentelt kötet elbeszélései szívesen élnek belső fokalizációval, vagyis vagy egy E/3. személyű elbeszélésben adják kölcsön a látószöget a gyermeki fókuszfigurának, vagy egyenesen közvetítik a belső beszédét. A Magyar dolgozat viszont az egyetlen „talált szöveg” az elbeszélések között, szikár iskolai dokumentum két diák aláírásával, minden szubjektív kommentár nélkül.

A századelő gimnáziumaiban, mint a mai nyolcosztályosokban, 10-18 éves korú gyerekek tanultak, vagyis a dolgozatokat jegyző két „VI. b. o. t.” (hatodik bé osztályos tanuló) nem más, mint két tizenhat éves fiú. A Magyar dolgozat parodisztikus stílusimitáció, olyan gyerekek által írott szövegeket utánoz, akik feltehetően ugyanabba az osztályba jártak, ugyanannak az oktatásnak az eredményeiről adnak számot hivatalos formában. Két változatban írják meg, mit tanultak Petőfi Sándor lírai költészetéről. A szövegen kívül annyi szűkös alapinformációt kap az olvasó, hogy az egyiküké éppen csak átment, míg a másik az akkori ötös alát, a majdnem dicséretes értékelést kapta. De vajon miért?

Tejjel-mézzel folyó Kánaán

Skurek Ferenc dolgozata első és utolsó mondatában is arról biztosítja az olvasót, hogy Petőfi jelentősége világraszóló. S hogy ez közvetlen kapcsolatban áll a magyar táj, ország és nemzet kivételességével. Az első mondat szerint „Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.”, míg az utolsó azt állítja: „Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!...”

Ebben a keretben mozogva a szerző tudományos fogalmakat is segítségül hív az érveléshez, például azt írja: „Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.” A megfogalmazás bepillantást enged a diák képzeletébe, ahol már annyira elfajult a szubjektív és objektív harca, hogy Aranynál utóbbinak valóságos vergődéssel kell partot érnie.

A dolgozatíró beleveti magát egy másik tudományos ellentétpárba is „Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is föllelhető.” Népies hang és nyelvszépség osztozkodásánál Skurek Ferenc igyekszik diplomatikusan eljárni, hogy Petőfit mégse gyanúsítsa a nyelvszépség teljes elhanyagolásával, és ez alá is ássa a szembeállítás magyarázó erejét.

A diák számára a tananyag a való világ közvetlen leképezése, ezért bátran, szám szerint leltárba is veszi a költői szépségeket: „Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint: 1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák, 4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.” A felsorolás elemei hol tartalmiak, hol ideológiaiak vagy érzelmiek, vagy éppen poétikaiak, így bajosan rendeződnek valamilyen összképpé. Ez komikum forrása, hiszen érzékelteti a diák végletes tanácstalanságát a tudásmorzsák elrendezésében. A lista végére helyezett paradox „stb.” ráadásul megkérdőjelezi a számozás értelmét, miközben vészkijáratot is nyit a szerzőnek: ha esetleg kifelejtett volna valami fontosat, még mindig mondhatja, hogy az is oda volt értve a stb. alá.

A stílusimitáció kis bravúrja az a prózai összefoglaló, amit a dolgozatíró (Karinthy) a Megy a juhász szamáron-ról ad: „Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!.”

A parafrázisban feltűnnek egyrészt az ügyetlenül, görcsösen előretolakodó logikai kapcsolások (következtében, de azonban, tehát, ugyebár), és a dolgozatíró félelme attól, hogy ha a juhászra esetleg névmással utal, az olvasók elveszítik a fonalat. Ezért rögzíti, hogy a juhász szamarán a „juhász lába” ér a földig, és ezért értesül arról a juhász, hogy haldoklik a „juhász babája”.   

A részlet további önleleplező játéka, hogy a tanuló kétségbeesetten szeretne példát találni a Petőfi-féle egyszerűségre, de nem jut eszébe semmi. Magára hagyva pedig hogyan is képzelhetne el a fizikai inzultusnál egyszerűbb egyszerűséget („Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!...”)? A mondatba beszúrt „ugyebár” kapja aztán a feladatot, hogy a látszólagos konszenzus retorikai megerősítésével elterelje a figyelmet arról, hogy a példa cseppet sem magától értetődő.

Összességében: Skurek Ferenc dolgozatában a magyarórák emléktörmelékei rendeződnek mintázatba. A dagályos fogadkozásokból sebtében eléjük felhúzott paraván pedig nem elég megnyerő ahhoz, hogy elrejtse az érvelés, megfogalmazás, helyesírás hibáit, esendőségeit.

Kipirult arccal olvasgattunk

A sikeres dolgozat szerzője, Goldfinger Rezső ellenben az életrajz szerkezetére építi fel rövid művét. Az elején Petőfi megszületik, a végén pedig ismeretlen sírhelyénél rójuk le kegyeletünket.

Az írásmű első felében a csecsemő Petőfinél időzünk, hiszen a jelentős ember jelentőségének visszavetítése élete kezdetére olyan népszerű retorikai fogás, amelynek kísértése elől nehéz kitérni (az olvasók felidézhetik akár Illyés Gyula 1963-ban megjelent Petőfi-könyvének emlékezetes bevezetőjét: „Piros, ráncosarcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt.”). A költő születésének pillanatai lehetőséget adnak rá, hogy a dolgozat megidézze a szeretetteljes anyai törődést, s vele a családi boldogságot, melyhez később maga is csatlakozik. A két Petőfi, a csecsemő és a költőhérosz retorikai találkozása egy nem túl harsány, de érzékelhető képzavarba billen, ahogy az idősíkok összekeverednek: „a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi Sándor piheni ártatlan gyerekálmait...”.

A dolgozat második fele a „Petőfi!” felkiáltás után annak a varázslatos hatásnak adja élményszerű rajzát, amelyet Petőfi költészete ébresztett a dolgozatíró lelkében. Egy kizárólag magyartanárok álmaiban létező idillt fest le, amelyben a diák otthon, Petőfiékhez hasonlóan szerető családja körében, kipirult arccal olvasgatja a tananyagot, és éppen azokat az érzéseket, mentális képeket pergeti le magában, amelyeket az oktatás eltervezett. Goldfinger ügyesen ráérez a társadalmi érvényesülés taktikai lépéseire, amikor az idillbe hízelgőleg magát a dolgozatot javító tanárt is belekomponálja („az iskolában, ahol nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett szépségeit”).

Az egyfeles dolgozat szerzője is emlékszik a szubjektív vs. objektív, Petőfi vs. Arany ellentétpárra, és sikerül egy tizenhat éves férfi koraérett komolykodásával újramondania a képletet: „Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet férfias bölcselkedésre”.

Az érzelmes fináléban aztán a dolgozat megszólítja hősét és búcsút is vesz tőle: „Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett hantjai alatt korhadó sirhelyeden...!”. A magyar irodalomtörténet arcképcsarnokában ott vannak a katonai és költői erényeket egyaránt ápoló szerzők, mint Tinódi (akinek nemesi címere éppen szablyát és lantot ábrázol), Balassi vagy Zrínyi. A dolgozat Petőfit ennek a szerepnek a romlatlan emblémájaként állítja be a panteonba, s a gesztushoz az életrajz néhány részleténél többet nem is kell ismerni.

Érdekes, hogy a segesvári csatában Petőfi kezében lehetett esetleg kard vagy szurony, de csatabárd semmiképpen sem; ez a metaforikus fegyver inkább indián harcost idéz. Mintha egy pillanatra az eminens diák szabadidős olvasmányai is utat találtak volna a dolgozatba.

Az embléma szerkezetéről a Petőfi-olvasónak eszébe juthat A nép című vers kezdete: „Egyik kezében ekeszarva,/ Másik kezében kard,/ Igy látni a szegény jó népet,/ Igy ont majd vért, majd verítéket,/ Amíg csak élte tart.”. A költemény azonban éppen hogy ironikusan leplezi le, hogy a nép megjelenítése egy ilyen fellengzős képben csak a jogfosztás tényét fedi el („Haza csak ott van, hol jog is van,/ S a népnek nincs joga.”) De a könnyedebb oldalról felidézhejük a Beszél a fákkal a bús őszi szél című verset is, amelyben a költő kezeit maga is háziasabb módon köti le, megosztva figyelmét a közügyek és a magánélet között („Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik/ Kis feleségem mélyen, csendesen.// Egyik kezemben édes szendergőm/ Szelídeden hullámzó kebele,/ Másik kezemben imakönyvem: a/ Szabadságháborúk története!”). Mindkét példa jelzi, hogy a Petőfi versek nyelvi alakzatai maguk is hamar kikezdik a kultikus képet, amelyben az oktatás igyekszik őt továbbörökíteni.

Összességében: Goldfinger Rezső dolgozatát a narratív keret egysége, a csodálat nyelvének lelkesült, eufemizáló, mindvégig sértetlen tónusa, és a tanulói élethelyzet felé tett alázatos gesztusai ítélik sikerre, miközben tartalmi kapcsolódása Petőfihez nem alaposabb Skurekénél, és érzületi, eszmei építőkövei is ugyanazok.

Alaposabban megvizsgálva a két dolgozatot, megerősödött bennünk a gyanú, hogy a kötet Wikipédia-oldalán is képviselt, egy óratervből származó álláspont – „míg az első – Skurek Ferenc szövege – dagályos és gyermeteg, a második, melyet Goldfinger Rezső írt, frappáns és lírai” – alighanem téves. Inkább Illés Endre stílusérzéke lehet pontos, aki az 50-es években kiadott gyűjtemény előszavában így fogalmaz: “Minden kellék félelmetesen hiteles: az ellenszenves, nagyhangú egyfeles magyar dolgozat, és ikerpárja, a naív, ostoba, becsületes háromnegyedre osztályozott írásmű Petőfi lírájáról”. A Magyar dolgozat alapvető poénja éppen az, hogy a két kísérlet között lényegében nem nagy a különbség, de ezek következményei jelentősek lehetnek. Feltételezhetjük, hogy a két diák iskolai karrierje az érdemjegyeknek megfelelően eltérően alakul, és ez előrevetíti, ahogy későbbi életpályájuk is elágazhat. Az iskolai dolgozat egyszerre jelentéktelen írásgyakorlat és mégis a várható társadalmi siker furcsa mércéje.

Mert ne feledjük, hogy a Magyar dolgozat páros stílusimitációja olyan írásműveket utánoz, amelyek maguk is tisztán utánzatok, az irodalomoktatás tanári szólamának elrontott másolatai. A diákok igyekeznek megnyerően újrarendezve megismételni, amit az iskolában hallottak, s ahogy az irodalomoktatás tekintélyes nyelve átszűrődik rajtuk, az már nemcsak róluk mesél, hanem e tudás átadásának, újratermelésének intézményi környezetéről is.

Ha a Magyar dolgozat nem egyszerűen rossz és jó dolgozat között segít különbséget tenni, és nem is a gyermeki értelem korlátait nevetteti ki, akkor mégis miért szórakozunk olyan jól rajta? A válaszhoz hallgassunk meg két színészi értelmezést a szövegről.

Selypített-e Skurek Ferenc?

Aki megszólaltat egy írott szöveget, vagyis a hangzó médiumba helyezi át, az értelmez, kiemel és háttérbe szorít. Ha az írott szöveg partitúra, akkor a megszólaltatáshoz ad ugyan segítséget, de távolról sem ír elő minden lépést. A felolvasó művészete, a voice acting éppen abban áll, hogy az írott szöveg hatáselemeit egy beszélő hangjához, hangsúlyaihoz, egységes megszólalásához igazítja. Amikor meghozza pillanatnyi döntéseit a hangerő, hangszín, beszédsebesség, prozodikus tagolás kérdéseiben, akkor bizonyosan „túlmegy” az írott szöveg utasításain, többet ad, mint amire felhatalmazást kapott.

A két dolgozat érzelmes, lelkesült hangját persze a lejegyzési rendszer, az írás is támogatja, például a mondatok modalitását jelző gyakori kérdőjelekkel és felkiáltójelekkel, s ez segíti a színész munkáját. A mindkét műben visszatérő három pont pedig mint írásjel definíció szerint a gondolat befejezetlenségét, megtörését, az elhallgatást jelzi. A Magyar dolgozat többi hatáseleme között könnyen azonosíthatjuk a funkcióját. Olyan érzést és tudást sejtet, amelyet a dolgozat szűkös keretei között a diáknak nincs módja kifejezni, „annyi mindent mondhatnék még, de úgyis mindannyian tudjuk, miről van szó” sugallja a három pont egyöntetűen mindkét dolgozatírónál. A három pont voltaképpen üres ígéret, a diák felajánlja odatartozását az érzés és tudás nagy közösségéhez, felesküszik rá a tanári visszaigazolás reményében. Skurek inkább egy vagy két felkiáltójel után helyezi el a három pontot, Goldfinger a felkiáltójel előtt, s minden bizonnyal ez a különbség is kifejez valamit abból, ahogy a két diák mozgósítja a meggyőzés eszközeit az oktató jóindulatának elnyerésére. (Ennyiben a három pont a már értelmezett „stb.”-hez hasonlóan működik, amelynek hangzása egyébként eldönthetetlen pusztán az írásmód alapján: estébé? satöbbi?) A magyar dolgozat mindenesetre az írásjelek használatában szerzett retorikai gyakorlatnak is szemlátomást fontos bizonyítási terepe.

A helyesírási hiba is olyan jelenség, amely könnyen elvész a szöveg hangra váltásában. Ilyen hibákat azért vétünk, mert a hangzás nem mindig segíti a helyes írásmód kiválasztását: a „gyönyörü”, vagy „gyönyörű” egy hangzó szöveg folyamában könnyen összemosódik, ahogy a „meggyuladott” rontását is csak hiperkorrekt kiejtéssel lehet érzékeltetni, a „melylyelt” pedig sehogy. Mikor írunk, bizonyos helyzetekben éppen a hangzás intuíciója ellenében kell a szabálynak megfelelőt választanunk. Vagyis a helyes és helytelen írásmódú szöveg hangos változata nem feltétlenül különbözik, s ezzel a Magyar dolgozatot megszólaltató színészeknek is számolniuk kell. Ha jelentőséget tulajdonítanak az ilyen hibáknak, akkor a megszólaltathatatlanságukat valamivel kompenzálni kell.

A Hungaroton 2000-ben adta ki a teljes Tanár úr, kérem anyagát lemezen Szacsvay Lászlóval. Hallgassuk meg a Magyar dolgozatot: 

Szacsvay nyugodt, szinte behízelgő hangon olvassa Skurek dolgozatát, a gyermeki nézőpontot csak a hangsúlyozás kicsit iskolás korrektsége, a szünet nélküli átkötések (az Alföldről szóló terjengős futamban a felolvasó szinte kifogy a levegőből) és egyes hangzók időhúzó elnyújtásai („helyét aa nyelvszépség”), meg elrontott hangsúlyok jelzik („szeretet anyja iránt”, „egyszer csak hallja, hogy”). Mintha a felolvasás finom eszközökkel megidézné a dolgozatírás szóbeli változata, a felelet vagy leckefelmondás helyzetét, anélkül azonban, hogy egy beszélő gyermeket próbálna akusztikailag megjeleníteni.

Szacsvay hangban is aláhúzza a juhásznak szentelt rész diszkurzív ügyetlenkedéseit (például a „tehát”-nál egészen magasra csúszik a hangja), s ahol a prózai parafrázis önkéntelenül versbe vált, ott a rímelést is érzékelteti („haldoklik a juhász babája s haza siet azonnal, hogy még életben találja”).

A színész értelmezésében külön retorikai szerepet szánt a háromnegyedes dolgozat aláírásának, mikor a „Skurek Ferenc” nevet olyan váratlan derűvel mondja ki, mintha egyetlen pillanatra a mű elégedett alkotója maga szólalna meg.

Szacsvay azután Goldfinger Rezső dolgozatában is finom eszközökkel leplezi le az álszent retorikai mesterkedést. Az ártalmatlannál épp csak egy árnyalatnyival jobban engedi át magát az egyfeles dolgozat giccsbe hajló érzelmességének. Mesemondói negédességgel lágyul el, szinte dalra fakadva gyorsít fel, és ad külön hangsúlyt, lelkesült túltöltést a „juhász”, a „betyár” és a „szamár” szavaknak. A „Petőfi!” felkiáltást éppenhogy suttogássá mérsékli, hogy ezzel a kontraszttal közvetítse a dolgozatírót elborító ezernyi emléket. A túlságosan is jó (ezért rossz) színész eszköztára tökéletesen illeszkedik a mintatanuló írásművéhez.

A dolgozatnak van egy érdekes pontja, ahol a felolvasásban egy tipográfiai közbevetésnek kellene hangot adni. Goldfinger arról ír, hogy a csecsemő Petőfi alatt édesanyja megigazítja a „bölcső kemény (?), de fehér vánkosait...” Alighanem azért szúr közbe egy kérdőjelet, mintegy kiszólva a dolgozatból, mert maga is kissé tiszteletlennek tartja a feltevést, hogy a nagy (kicsiny) Petőfit szülei esetleg kemény párnákra fektették. A diákban hirtelen kétféle kultikus elvárás ütközik össze, a „szerető család” és a „szegényes körülmények” kliséi, és a konfliktusból nem talál kiutat, csak ezzel a tanácstalan kérdőjellel jelezheti fenntartásait. Szacsvay arányos, apró meghökkenéssel közvetíti a kiszólást.

Az aláírásnál aztán a színész a Goldfinger Rezső nevet is azzal az ellágyulással mondja ki, amelyet mindvégig adagolt a felolvasáshoz, mintha a dolgozatíró még a szignónál is benne ragadt volna a saját maga által teremtett atmoszférában. 

A Kossuth és a Mojzer kiadók először 2003-ban jelentették meg a Tanár úr, kérem és más írások című lemezt, amelyen Rudolf Péter olvas fel egy tágasabb keresztmetszetet a Karinthy-prózából. Hallgassuk meg vele is a Magyar dolgozatot!

Rudolf Péter nagyon határozott értelmezői döntést hoz, amikor közvetlenül megszemélyesíti a dolgozatok szerzőit, az ő felolvasásában vitathatatlanul a két diák elképzelt hangja szólal meg.

A háromnegyedes dolgozat szerzőjét, Skurek Ferencet ráadásul beszédhibával ruházza fel, a diák elrajzolt selypítése mintegy hangzó jelet ad a dolgozat szellemi esetlenségeinek. Mintha megszólalása már a mondatok elején, előre beharangozná, hogy a kijelentéseit nem lehet komolyan venni. Vaskos selypítése infantilizál (mai felfogás szerint iskolás korban már nem fordulhatna elő ennyire elhanyagolt beszédhiba), ráadásul éppen azokat a sziszegő hangokat érinti, amelyek a dolgozat esztétikai fejtegetéseit megalapozó kifejezésekben is szerepelnek. A „szépség”, „népies egyszerűség”, „hazafiasság”, „szeretet”, „szerelmi” szavak sziszegő hangjai egymásra torlódva tovább fokozzák az akusztikus paródiát. Nem véletlen, hogy Rudolf Péter a pontokba szedett szépségeket sem tőszámnevekkel vezeti fel (mint Szacsvay), hanem sorszámnevekkel, hiszen az „egyes”, „kettes”, „hármas”, „négyes”, „ötös” ismétlődő s-ei megint csak lehetőséget adnak a sűrű selypítésekre.

Ráadásul Skurek Ferenc megszólalását nem is csak a rossz helyen képzett hangok formálják, hanem az egész szólam eltúlzott dinamikai különbségei is: a felolvasás a hadarásig felgyorsít, majd szónokiasan lelassít, miközben kitörően hangos, a rikoltásig menő részekkel is fokozza a kontrasztot. Mindez együtt egyfajta pimasz tudálékosságot kölcsönöz a hangzó szövegnek.

A lendületes paródia közben Rudolf Péter egy ponton megfeledkezik a szöveghűségről. Skurek utolsó mondatában úgy fogalmaz: „nagy szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!...” A magyar nyelv szabályai szerint a „nemzet”-et 1916-ban is az „ennek” megfelelően kellett volna toldalékolni, a hibát Karinthy szándékosan helyezte el ebben a fanfárokkal megerősített fináléban. A színészben azonban egy pillanatra felülkerekedik a szabálykövetés ösztöne, és szóban önkéntelenül korrigálja a dolgozatírót.

A dolgozatot záró aláíráshoz Rudolf a Szacsvayénál még hangsúlyosabb színészi gesztust rendel, nála Skurek egy kicsit köhint, illetve megköszörüli a torkát, miközben ellenjegyzi művét, még látványosabban jelezve, hogy az alkotó mennyire kedvtelve tekint a dolgozatra, úgy érzi, ezt tényleg remekül odatette, és egy kicsit nekünk, hallgatóknak (olvasóknak) is segít, hogy tudjuk, melyik nevet kell megjegyezni.

Talán nem is meglepő ezek után, hogy Rudolf Péter előadásában az egyfeles Goldfinger Rezsőnek is van hangzó defektusa: olyan gépiességgel igyekszik megszólaltatni saját szövegét, mintha idegen kéz vetette volna papírra a lelkesült mondatokat.

Ezzel Rudolf éppen az ellenkező irányba indul értelmezésével, mint Szacsvay. Alig engedi át magát a giccses fordulatok sodrásának, inkább elrontott, gépies, távolságtartó hangsúlyozással töri meg a belőlük kibontakozó dallamívet. A koncepció világos: a fordulatok, amelyeket a dolgozat szerzője a másiknál folyékonyabban, hatékonyabb bombasztikussággal volt képes egymásra halmozni írásban, élőszóban már kifognak rajta, és ez leleplezi a betanult imitációs gyakorlatot. Goldfinger hangja nem annyira mesterkélt, mint Skureké, de Rudolf itt sem pusztán játszik a hangszínével, hanem fiktív, elváltoztatott hangot hoz létre a szöveghez, amely saját szabályainak engedelmeskedik: néhol sután igyekszik érzelmeket közvetíteni, másutt csak kötelességszerűen megszólaltat.

Mint várható volt, a „kemény(?), de fehér” közbevetésére is idegenként tekint ez a felolvasás, mintha a szerző maga sem értené már, mit jelenthet a kérdőjel, amit maga helyezett el a szövegében.

Rejtett szépségek

Ha összevetjük a kétféle színészi felolvasás jellegzetességeit, azt látjuk, hogy Rudolf Péter az erősebb komikus hatás érdekében mindkét dolgozatíróval elbánik – buffó figurákat gyárt belőlük, akiket csak távolabbról, kritikus szemmel méregetünk. Döntése látványosan nagyítja fel a szövegek retorikai túlzásait, a parodisztikus elemet, de cserébe veszít is az írásokba kódolt halkabb effektusokból. Ízlés kérdése, de akár hatásosabbnak vagy félelmetesebbnek is találhatnánk egy olyan simulékony mintatanulót például, akit a szöveghangsúlyozása sosem buktatna le.

Szacsvay visszafogottabb eszközökkel él, felolvasása azt sem teszi lehetetlenné, hogy a hallgató akár lépre is menjen, beleandalodjon a két dolgozat fejtegetéseibe, és csak a finoman kibukkanó túlzások hatására eszméljen fel és kérdezzen rá, mennyi köze van neki azokhoz az irodalomértelmező fordulatokhoz, amelyekkel a háromnegyedes és egyfeles írásmű dolgozik.

Bár a két színész eltérő utat választott az írások megszólaltatásában, hangzó értelmezésük megerősíti a szövegelemzésnél már jelzett belátásunkat, hogy a két vicces dolgozat ugyanazt a problémát szemlélteti, sőt kettejükből együtt bontakoznak ki igazán a kérdés körvonalai, amellyel Karinthy foglalkozni kívánt.

A Magyar dolgozat szerint a magyar dolgozatokban elvárt klisék elsősorban a nemzeti nagyságot illető szóvirágok. Hiszen az irodalom az oktatás e felfogása szerint csak átlátszó közege a közösségi lelkesültség megerősítésének – pszichológiai, szociológiai közhelyekkel, retorikai bombasztokkal. A csatabárd mesei harciassága ellenére mindkét diák egy teljesen apolitikus, minden feszültségtől, belső konfliktustól és kritikai éltől megfosztott Petőfit rajzol fel, aki lehetőleg ugyanúgy talál utat a „legegyszerübb nép szívébe”, mint a „paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba”. Váratlan módon a gyengébbre értékelt dolgozat még többet is próbálkozik versek szövegi összefüggéseinek boncolgatásával, de alapvetően mindketten az életrajz biztos pontjain vetik meg a lábukat. 

Mindkét dolgozatíró idegenes hangzású nevet visel, és ez világossá teszi, hogy illően nyilatkozni „Petőfi és a líra” kérdéséről a gyerekek számára integrációs feladat is. Az összefüggéshez tartozik, hogy persze Karinthy családneve is egy 19. századi magyarosítás eredménye, és mint ismeretes, Petőfit is Petrovicsként anyakönyvezték.

A Monarchia összeomlása előtti pillanatok irodalomtanítása egy dicső nemzet letisztított narratíváját kínálja fel minden diáknak, amelyben a költők hazafias érdemeiknek megfelelő kultikus rajongás tárgyai. A dolgozatírás a begyakorlás terepe ehhez a narratívához, ahol a gyerekek arról adnak számot, hol tartanak az ideológiai, közéleti, lényegében állampolgári fráziskincs elsajátításában. Ez a társadalmi ügylet végletesen felnőtt biznisz, a tizenhat éves kamaszok saját világa, szemlélete, kérdéseik csak a bemagolt klisék repedéseiben, a mondatfűzés hibáiban jelennek meg, vicces félreértésekben, elszólásokban és furcsa preferenciákban.

Tágasabb kontextust felvázolni nincs helyünk, de érdemes lehet egy olyan irodalomtörténeti esetet felidézni, ahol Petőfi kultikus szerepe és az iskolában elsajátított értelmező formulák is játékba kerültek. Néhány évvel a Tanár úr, kérem megjelenése előtt, 1910-ben a fiatal Szabó Dezső a tanároknak fizetésemelést (státusrendezést, mondták akkor) követelő kiáltványt fogalmazott, amelyre maga a miniszterelnök, gróf Tisza István is reagált. A vitában az egyik jelképes szereplő, metafora és retorikai fegyver éppen Petőfi neve lett.

Szabó a kiáltványban úgy fogalmazott, hogy „a Talpra magyar!-t nem lehet üres gyomorral szavalni”, s ez a kitétel felébresztette a miniszterelnök indulatait. „Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, a mondás szerzőjén végig Petőfi. Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint a méltatlankodó tanár úr!” – írta Tisza a Magyar Figyelőben. Szabó Dezső viszontválaszában ellenben biztosította róla, hogy a számonkérés pillanatában „közelebb mernék állani Petőfihez, aki a „Még kér a nép” kezdetű verset írta, mint a Kegyelmes Úr”. S mint lelkiismeretes tanár külön kitért még a „lángostor” kifejezésre is, amely kapcsán felvetődik, hogy vajon nem olyan bombasztnak, üres dagályosságnak kell-e tekinteni, amelyre még Goldfinger Rezső is elégedetten csettintene („tanítványomtól annak vettem volna”, írja Szabó udvariasan).

A kanonizált nagy magyar költő neve fél évszázaddal a halála után is aktuális társadalmi viták eleven valutájaként szolgál. Hiszen letisztított, kultikus képe lehetőséget ad megannyi retorikai bombaszt bevetésére, míg versei azokban is felötlenek, akiknek kritikus kérdéseik vannak. Petőfi és „Petőfi” dilemmája láthatólag nemcsak akkor kísértette a századelő tanárnemzedékét, amikor dolgozatot írattak a VI. b-vel, de akkor is, amikor a fizetésük rendezése felől érdeklődtek.

A Tanár úr, kérem iskolai világában jóval több kegyetlenség van, mint amit ma elfogadhatónak tartunk a gyerekek között, de a Magyar dolgozat szövege és hangzó értelmezései azt mutatják, hogy ezúttal nem a gyerekek kárára mulatunk. Inkább egy olyan irodalomoktatási elképzelés felé vág a stílusimitáció éle, amely hasonló dolgozatokat eredményez. A háromnegyedes és az egyfeles dolgozat szerzői csak azt teszik, amit az iskola elvár tőlük, ha nem is egyforma sikerrel. Bár kettejük közül Skurek Ferenc az a tükör, amelybe kevésbé szívesen pillant bele a magyartanáruk, félő, hogy Goldfinger Rezső oktatásával sem tett sokkal jobb szolgálatot Petőfinek, a magyar irodalmi hagyománynak vagy az eleven olvasói közösségnek.

***

Köszönjük Arató Lászlónak az első változathoz fűzött meglátásait és javaslatait.

Források:

A MEK oldalán online elérhető szövegben az egyfeles dolgozat pihék szava helyett pillék áll, ez alighanem a digitalizálás hibája.

Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem, Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1954., 40-42.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1963., 14.

Szabó Dezső: A magyar káosz, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1990., 21.

Feladatok:

1. Elemezzék a gyerekek a két dolgozatot: mik lehettek a dolgozatírók szándékai, és mit sikerült ezekből megvalósítani? Mik a humor, a komikum forrásai számukra ezekben a szövegekben? Tanárként ők milyen hibákat rónának fel a dolgozatíróknak? Cikkünk első felének megállapításai szolgáljanak tanári segítségül.

Vitassák meg a két színészi interpretáció különbségeit: hogyan képes gyermeki beszélőt érzékeltetni Szacsvay László és Rudolf Péter? Cikkünk második felének megállapításai szolgáljanak tanári segítségül.

2. Írjanak olyan stílusparódiát, amely a mai magyartanítás kliséiből állít elő sikeres és sikertelen, de mindenképpen eltúlzott dolgozatokat röviden. Mennyire köthetők a parodisztikus elemek egy irodalomfelfogás, oktatási elképzelés, illetve egy tanárszemélyiség jellemzőihez? 

3. Olvassák el a Tanár úr, kérem másik darabját, a Lógok a szeren-t. Nézzenek meg kétféle klasszikus színészi interpretációt, és a cikk fenti tanulságainak fényében elemezzék ezek különbségeit. Mennyire szöveghű a két feldolgozás, melyik mit hagy ki az eredetiből? Miként szolgálja a szöveg megértetését az előadás közben bemutatott gimnasztikai gyakorlat, ennek változásai hogyan illeszkednek a szöveg fázisaihoz? Milyen beszédmodort választ a két színész a gyermeki beszélő megjelenítéséhez?

Az elbeszélés Latinovits Zoltánnal:

És Kern Andrással:

A diákképzelet ma milyen szenzációs teljesítmények szinkron meglétéről álmodozik? Hogyan hangzana a Lógok a szeren ma?