A híradó hírei
A tévés hírnek nagyon kötött és jól felismerhető vizuális nyelve alakult ki. A rövid, egy-két perces beszámolókban sokrétű történetet kell elmesélni, ebben pedig nagy segítség, ha a szerkesztő-mesélő támaszkodhat a nézők által jól ismert formulákra.
Charlie Brooker, író, kritikus, a Black Mirror-sorozat egyik alkotója ebben a videójában még 2010-ben úgy mutatta be a legfontosabb építőelemeket, hogy megnevezte, leírta, miközben végre is hajtotta őket. Vagyis a videó minden pontján éppen azt mondja, amit tesz. Ez elég vicces, de tanulságos is.
Ezeket a retorikai elemeket sorolja fel (kicsit tárgyilagosabb megfogalmazásban):
- Egy közismert helyszínről készült nyitóképsor térben is a közösségünkhöz köti a hírt.
- A riporter egy sétáló-beszélő snittben közeledik a kamerához, minden mondatot kézmozdulatokkal is megerősít, majd a kamerát elérve föltesz egy kérdést.
- Lassított vágóképeket látunk, miközben a narrátor tényeket, adatokat ismertet.
- A vágókép néha kimerevedik, monokrómba vált, és néhány adat feliratként is megjelenik a képen.
- Vágóképeket látunk emberekről, akiknek nem mutatják az arcát.
- Utca embere megszólalások következnek.
- Utcai vágóképeket látunk valamilyen vizuális absztrakcióval, például gyorsítva, vagy furcsa nézőpontból.
- Az emberi vonatkozás képeiként valaki borítékokat bont ki, majd elmondja, miként érinti őt a szóbanforgó ügy.
- Érkezik egy animált grafikon.
- Majd megint a közlekedésből vett vágóképek, gyalogosok, útjelzések, közlekedési lámpák (ez mindig hasznos metafora).
- Zárásul még megjelenik a narrátor, akinek az arcáról a kamera valami közeli felületre úszik át, lehet ez is utcatábla, ami esetleg valami szójátékot idéz.
Az igazsághoz tartozik, hogy a felsorolt elemek annyira klasszikussá és elhasználttá váltak, hogy alkalmazásuk ma már szinte paródiának hatna. Helyükbe azonban időről időre hasonlóak lépnek, így funkcionálisan ez a lista és a videó továbbra is remek iránytű az eligazodáshoz.
***
Nemcsak a hír narratív felépítésének, de a hírolvasók hanghordozásának is megvannak a jellegzetes fogásai, modorosságai. Egy brit szkeccspáros, Alex Cooper és Tom Blackwood rövidfilmjükben egy esti sörözés viszontagságai közepette beszélnek úgy, mintha a BBC hírolvasói lennének.
A beszédmód furcsaságait a mindennapi tematika teszi igazán láthatóvá. Mi ezekre figyeltünk fel:
Hanghordozás: a hírolvasók az átlagembereknél markánsabban élnek a hangzás repertoárjával, a videó angoljában az elnyújtott szótagok, a hosszabb, néhol egészen hosszú hatásszünetek, és az erősebb dinamikai különbségek tűnnek fel (hangos és halk, gyors és lassú, mélyített és magasított részek között).
Szóválasztás: a köznapi téma még inkább jelzi, hogy a televíziós hírek nyelve az eufemisztikus megfogalmazásokra épül, van egy állandó szókincse, amely nyílt értékelés és érzelmi viszonyulás nélkül képes leírni a világ eseményeit (beszámol, cáfol, megerősít).
Érzelmi reakciók: ha a hírolvasók mégis érzelmi hatásokat visznek színre, akkor sosem hagyják bizonytalanságban a nézőt ezek természetéről, a vágások közeliben jelzik, hogy az elhangzott mondatok meghökkenést, megindulást, szelíd rosszallást, vagy derültséget váltanak ki a hírolvasótársból.
Testtartás és mozdulatok: jellegzetesek a terepre küldött riporter intellektuális pózai (kéztartás összeérintett ujjakkal, rövid megindulás, megállás), a környezetre, a valós idejű jelenlétre utaló gesztusai (itt vagyok, nem félek és önökért tudósítok az események középpontjából), az időjárásjelentés pedig kifejezetten kimunkált taglejtés-nyelvvel rendelkezik, ahogy a médiameteorológus mutat, szemléltet, figyelmeztet.
Finálé: a híradó kötelező eleme, hogy a zenére futó stáblista közben a félig már elsötétült stúdióból a hírolvasók még nem távoznak, de nem is ülnek mereven várakozva, hanem kedélyes, de visszafogott párbeszédbe merülnek.
Kérdések:
A hírelbeszélés parodisztikussá vált fogásai helyett ma milyen vizuális-nyelvi megoldásokat veszünk észre egy híradós hír felépítésében?
Magyarul milyen nyelvi, hanghordozásbeli sajátosságokat ismerünk fel a hírolvasóknál?