Mi a baj a TED-beszédekkel?

A TED-beszédek átalakították a nyilvános beszédről alkotott képet. Tömör, gondolatébresztő szerkezetükből megtanulható, miként működik egy jól felépített prezentáció. Lelkesítő, szakterületeket összekapcsoló természetüknek köszönhetően könnyű figyelmen kívül hagyni a pozitivitástól sugárzó előadások nagyon is létező árnyoldalát.

Ennyi idő nem elég

A TED-beszédek hossza nem több, mert nem lehet több, mint 18 perc. A koncepció egyik megálmodója, Richard Wurman unalmasnak találta a konferenciák túl hosszú előadásait, ezért úgy döntött, ennyi időre korlátozza a beszédek hosszát. Megtiltotta a kérdésfeltevést. A rövidség előnye, hogy aki unja az előadást, hamar túl lesz rajta. A hátránya viszont az, hogy ennyi idő egyáltalán nem elég, hogy a beszéd elérje célját, beteljesítse a rendezvény szlogenjét, „terjessze az arra érdemes ötletet”. Ez a keret elegendő lehet, hogy a közönség felfogja valaminek a felszínes vázlatát, arra viszont nincs elég idő, hogy a hallgatóság kényelmetlenül érezze magát annyira, hogy bármin is változtatni akarjon. Struktúrájukból adódóan a beszédek nem hagynak nyitva elég kérdést ahhoz, hogy feszengjünk. Magyarázatot nyújtanak a feldobott dilemmára, amit a közönség befogad, és megnyugszik. 15-20 perc arra volna elég, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, és elkezdjen motoszkálni a megoldás igénye, de ennyi idő alatt a lezárást is megkapjuk. Mindez nem logikai, érzelmi színtéren zajlik. Érzelmi diszkomfort nélkül nem születik meg a cselekvés motivációja.
Dr. Neale Martin kognitív pszichológiai magyarázattal szolgál éppen egy TEDx-beszédben, hogy miért nem változtat túlzottan az életünkön egy TED-előadás. Mondandója lényege, hogy az agynak kevésbé tudatos területeit kell stimulálni ahhoz, hogy változás álljon be a hozzáállásban. A gondolatok és elhatározások nem hoznak változást, arra a tettek által kialakított új rutin képes. A kitűzött célnak szokássá kell válnia, amiből aztán létrejön a megváltozott hozzáállás, új viselkedési formák alakulnak ki. Erre pedig nem elég bő negyed óra.

Figyelemelterelő személyesség

A TED-beszédek egyik lényeges eleme a személyesség, aminek érzetét történet formájában teremtik meg a hallgatóságban. A történetmesélés sikerének tudhatnánk be, hogy a TED előadói szívesen operálnak anekdotákba ágyazott ötletekkel. Az emberiség fogékony a történetekre, mert ismerősek, velünk vannak évezredek óta. Egy ötlet számára jól jön az azonosulás, ami könnyen megy, ha a tálalás iránt érzelmileg nyitottá válunk.
A probléma csak az, hogy ha a történet magával ragadó, elsiklunk a lényeg felett: maga az ötlet nehezen felidézhető, ha a személyes varázs és a mese ragadott magával. Ilyenkor előbb emlékszünk vissza az érzelmileg izgalmas fordulópontokra, mint a hozzá kapcsolt tartalomra. A másik gond, hogy nem minden fontos ötlet tálalható történetben. Benjamin Bratton, a vizuális művészetek professzora a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen, TEDx-beszédben kérdőjelezi meg a TED-beszédek intellektuális létjogosultságát. Ő is megoszt egy történetet a hallgatóságával, amely éppen azt illusztrálja, hogy miért nem lehet mindent előadói készségek sármjára bízni. Történetében egy asztrofizikus szerepel, aki hiába prezentálta ötletét egy lehetséges szponzor számára, az illető azzal utasította el, hogy nem eléggé inspiráló, legyen olyan, mint a New Yorker nyilvános beszédeiről is ismert újságírója, Malcolm Gladwell. Az asztrofizikus hiába mutatott be tudományos tényeket, az előadásmód számított, nem a tartalom.

Túlegyszerűsített lényeg

Az időkorlát és az előadások személyes, showműsorhoz hasonló hangvétele megköveteli, hogy a beszélő egyszerűsítse, gyorsítsa és színesítse a mondanivalóját. Az alap elgondolás szerint a megfelelő retorikai eszközökkel előadott személyes vallomás, gondolat és a csattanó együtt elegendő lehet, hogy feltáruljon a lényeg a közönség előtt. A beszédet hallgatók olyannyira inspirálódjanak, hogy világmegváltó lépésekre szánják el magukat. Elcsodálkozhatnak, izgatottak lehetnek a hallottak nyomán, illúzióba eshetnek, hogy beleláttak valami nagy dologba. Viszont ennyi idő alatt bármilyen témáról legyen is szó, a felszínig lehet jutni. Ritkán keletkezik húsbavágó hatás, a cselekvési inger nem válik valóra. A vázolt problémák sokkal összetettebbek, megoldásukhoz nem optimizmusra és ihletettségre van szükség.
A TED-beszédek kurátora, Chris Anderson által írt hivatalos felkészülési útmutató könyvben szerepel, hogy tekintsünk az előadandó szituációra probléma helyett gondolatként. Főleg, ha nehéz helyzeteket vázolunk. Szórakoztatóbbá válik az előadás, nem részvétért könyörgünk, hanem megoldandó rejtvényt adunk a hallgatóságnak. A könyv szerint a problémára felépített előadás az erkölcsi érzékre, a gondolatalapú a kíváncsiságra épít. Utóbbival nem fárasztjuk ki a közönséget.
Az előadók tehát rákényszerülnek, hogy olyan koncepciókat változtassanak könnyen fogyaszthatóvá, amelyek alapvetően mélyebbre nyúlnak, komplexitásban és értékben is más színtéren mozognak, mint amit egy negyed órás show prezentálni képes. Fontos a tálalás, de attól, hogy szóba kerül a változás, még nem megy végbe.
Will Stephen humoros TEDx-beszédben világít rá a beszédek felépítésének sajátosságaira. Előadásában elhangzik, hogy ha csak végignézzük, de nem halljuk, hogy semmiről sem beszél, akkor előadása fontosnak és okosnak tűnik, hiszen felvonultatja a megszokott elemeket.

Brian Hy beszéd coach, kommunikáció professzor a Kaliforniai Egyetemen reakcióvideóban szedte össze, valójában mennyire professzionálisan teljesíti Stephen a jó szónok feladatát. Elemzi az arckifejezését, közvetlen hangvételét, a készülést, amit láthatóan a beszédre szánt. Bár parodisztikus metaelőadásról van szó, Stephen How to Sound Smart in Your TEDx Talk (Hogyan tűnj okosnak egy TEDx-beszédben) című előadása megmutatja a TED-beszédek lehetőségeit és szerkezetükből fakadó hiányosságát.

Az inspiráció érinthetetlensége

Martin Robbins tudományos újságíró csípős éllel kritizálja a TED-beszédek megkérdőjelezhetetlenségét. Az előadások nem kapnak csillagos értékelést, ha a weboldalon tekintjük meg őket, csak pozitív értékelés lehetséges. A TED Robbinst és Brattont is a megagyülekezetek igehirdetésére emlékezteti. A közönség egy emberként reagál, mindig kedvezően, és az optimista lenyűgözöttség közepette nem marad helye bármiféle szkepszisnek. Robbins kiemel több olyan esetet, amikor hasznosnak bizonyult volna a kételkedés, mert az előadók félretájékoztatták a közönséget. Nem a tárgyi tévedés ténye a probléma, hanem az a lelkesült atmoszféra, amelyben kínos bármit kétségbe vonni vagy nem ujjongani. Bratton és Robbins egyaránt rávilágítanak a problémára, hogy a felvázolt helyzetek következtében várt paradigmaváltás lehetősége szemben áll a TED alapvető felépítésével. A beszédeket arra tervezték, hogy a közönség inspirált hangulatában érintetté váljon egy olyan mozgalomban, amely jobbá teszi a világot, de közben érezze jól magát. Erre utal a már említett tanács, miszerint a leendő előadó tekintsen a témájára gondolatként probléma helyett, legyen az bármennyire súlyos. A gond csak az, hogy aki jól érzi magát, az nem akar változást.

A technológiai újítás önmagában nem megoldás

Bratton kitér az innováció kérdésére. Klisé, hogy gyorsul a világ ritmusa a technológiának köszönhetően. De ez a gyorsulás nem feltétlenül jelent haladást. Konzervatívan állunk a problémákhoz, a tempó változhat, gyorsulhat, amennyiben marad a status quo kulturális értelemben. A technikai újítás önmagában nem jelent több felkészültséget, jobb időbeosztást. Bratton szerint hiszünk a technológia erejében, számítunk rá, hogy megoldja az életünket, de nem köteleződünk el mellette. A jelenséget a placebo techno-radikalizmus névvel illeti. A folyamatos innovációs kényszer feltételezi, hogy minden nehéz kérdést megválaszoltunk már, és csak helyes sorrendbe kell állítani a meglévő információdarabokat a megoldáshoz. A valódi átalakuláshoz viszont a történelem, gazdaságtan, filozófia, művészetek elmélyült tanulmányozásán keresztül vezet az út, nem csak az innováción és a technológián át.
A fenti gondolathoz kapcsolódik Jevgenyij Morozov, a technológia politikára és társadalmi ügyekre gyakorolt hatását vizsgáló kutató. Könyvében, amely a To Save Everything, Click Here (Kattints ide, hogy mindent menthess) címet viseli, a szolucionizmusról ír. A szolucionizmus értelmében a megfelelő kód, algoritmus és robotok birtokában a technológia képes megoldani az emberiség összes problémáját, „súrlódásmentessé és problémamentessé tenni az életet". Morozov azzal érvel, hogy az a törekvés, hogy felszámoljuk a tökéletlenséget és mindent „hatékonnyá” tegyünk elzárja a haladás egyéb útjait, és végül egy algoritmusok által vezérelt világhoz vezet, ahol a Szilícium-völgy alakítja a jövőt választott kormányzatok helyett.
Visszatérve Brattonhoz, ő azt vallja, hogy az általános műveltség szintjét fel kellene emelni a minket körülvevő és mozgató rendszerek bonyolultsági szintjére. A világ kérdéseire a professzor szerint nem a személyes, inspiráló történetek, hanem kőkemény demisztifikáció és a meglévő koncepciók újraértelmezése a válasz.

Források:

We need to talk about TED
What's The Problem With TED?
The trouble with TED talks
Evgeny Morozov: 'We are abandoning all the checks and balances'

Chris Anderson: Így készülnek a TED előadások. Hivatalos TED-útmutató a nyilvános beszédhez. HVG Könyvek, 2016.

Feladatok:

1. A szónoki beszéd három műfaja közül melyikbe tartoznak a TED-beszédek? Miért?
2. Hol találkozunk a TED-beszédeken kívül szónoki eszközökkel?
3. Miként hat a szónoklásra a média és az internet? Milyen negatív példákat ismerünk?
4. A cikkben említett problémákból mire érdemes odafigyelni egy prezentáció, beszéd megtartásakor? Mi az, ami az előadó által kiküszöbölhető?