Miért készülnek rajzfilmek a felnőtteknek?
Általános tévhit, hogy minden rajzfilm gyerekeknek szól, ahogy az is, hogy csak ők néznek ilyen jellegű tartalmakat. Az animáció ugyanis valójában nem egy műfaj, hanem egy médium. Technikai sokrétűségének köszönhetően szinte bármit a képernyőre lehet varázsolni a segítségével – ezt a szabadságot pedig komoly, felnőtteknek szóló üzenetek becsomagolásához is szívesen veszik elő a műsorkészítők.
Kiknek szól a rajzfilm valójában?
Persze nem feltétlenül a mélyen rétegzett mondanivaló az, ami felnőtt tartalommá tesz egy rajzfilmet. Az explicit szexualitás, a durva beszéd, az erőszak, a sötét humor és bizonyos témák is már egyértelműen jelzik, hogy ez nem gyerekeknek szól. De még mielőtt megbotránkoznánk, gondolván, mégis miért pakolna bárki ilyen elemeket egy kedvesen megrajzolt, stilizált figura animált történetébe, érdemes egy pillantást vetni a felnőttanimáció történetére. A képregénykultúrához hasonlóan az animációs filmek terén is jelentős különbségek vannak a térségi hagyományokat illetően, de először érdemes talán a nyugati, azaz amerikai minta szűrőjén keresztül értelmezni a jelenséget.
Valójában ugyanis sokkal újabb trend a gyerekeknek szánt rajzfilmek készítése, mint hinnénk. Az 1910-es években az első, pár perces animációs filmecskék valójában felnőtteknek szóltak, amiket mintegy ráhangolódásképp vetítettek az élőszereplős mozi előtt. Ezek egészen sötét színezetet kaptak: az egyik ilyen „bemelegítő” történet szerint például Félix, a macska, megöli magát, amiért véletlenül túl sok kiscicát nemzett a világra.
Bár mi megértjük, a gyereknek nehéz lenne elmagyarázni
Később a mozgóképek széleskörű elterjedése és az amerikai filmgyártást érintő általános önkorlátozó szabálygyűjtemény megjelenése között volt pár év a harmincas években, amely során a tartalmak elképesztő mélységekbe süllyedtek, és ez az animációs filmekre is vonatkozott: profán nyelv, sértő gesztusok, szexuális utalások, alkohol, droghasználat, szinte bármire találhatunk példát.
1934-től azonban már szigorúan betartatták a Hays-kódexben leírtakat, így sokkal visszafogottabb stílusban készültek az animációs filmek is. Ekkor emelkedtek fel az egyszerű gagek világából az olyan klasszikus mesehősök, mint Miki egér, Tapsihapsi vagy Tom és Jerry – Disney pedig 1937-ben a Hófehérke című klasszikussal megteremtette az animációs nagyjátékfilm fogalmát. Ezekben az évtizedekben a rajzfilmek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóltak. Nem véletlen például, hogy a második világháború idején több mesefigurát is felhasználtak propaganda célokra.
Donald kacsa és Hitler
Ezután a televízió megjelenéséig és széles körű elterjedéséig kellett várni, hogy kialakuljon a szombat délelőtti matiné, amelynek keretében kifejezetten gyerekek számára készült rajzfilmeket vetítettek le. A hatvanas-hetvenes években ez lett az animációs filmek új színtere, és egyben egy roppant fontos korszak. A rajzfilmek ugyanis ekkor azt a látszatot keltették, miszerint egyszerűek, ártalmatlanok, kedvesek. Igaz, kivételeket még itt is találunk: a Romhányi József rímes fordításában nálunk is nagy sikereket arató Frédi és Béni sorozat például pályázott a felnőttek figyelmére is. A jelenetek családi szituációs komédiákat idéznek, és – akkoriban meglepőnek számító módon – láthattuk Vilmát állapotosan is.
A nyolcvanas években, az MTV indulásával szivárgott vissza az animáció a felnőttek látóterébe, a csatornának ugyanis több animált logója is volt, emellett szívesen adott teret független animátoroknak, és támogatta az animált videóklipek készítését is. Végül az 1989-ben induló Simpson család hozta vissza az animációs filmeket a főműsoridőbe. Fontos mérföldkő még az 1997-ben kezdődő South Park is, ugyanis ez a sorozat hozta vissza a sértő humort és a durva jelenetek explicit ábrázolását a rajzfilmek világába. 2001-ben pedig elindult Amerikában az Adult Swim televíziós csatorna, amely javarészt bizarr, felnőtteknek szóló rajzfilmes tartalmakat vetített az esti órákban.
Magyar viszonyok
Hazánkban manapság már könnyedén elérhetőek a tömegkultúrába ágyazódó nyugati produktumok, a Comedy Central televíziós csatorna keretében például figyelemmel követhető akár a Simpson család, akár a Family Guy (magyar fordítása Családos csóka, de eredeti címen jóval ismertebb), akár a South Park. De egyre szaporodnak a háztartásokban a streaming-szolgáltatói előfizetések is, amely platformokon szintén számos hasonló tartalom elérhető.
Alapvetően mind a képregények, mind az animáció tekintetében az európai országokban inkább a szerzőiség dominál, és ezek az alkotások inkább a felnőttek figyelmét célozzák meg. Az is megállapítható, hogy Magyarországon általában az animációs sorozatok gyerekeknek, kiskamaszoknak készülnek, a kis- és egészestés műfajban pedig főként felnőtteknek szóló alkotások születnek. Őket szólítják meg a MOME, METU animáció szakos hallgatói is, valamint a három, Magyarországon működő animációfilmes fesztivál (Anilogue, Primanima, KAFF) mindegyike a felnőtt közönséget helyezi előtérbe – a gyerekeknek szánt válogatások csak töredékét képezik az itt bemutatott filmeknek.
Érdemes megemlíteni Gauder Áron nevét is, akinek Nyócker! című animációs filmje Európa legjobb animációs filmje lett 2005-ben. Az alkotás egy egész komoly társadalmi szatíraként is értelmezhető. Jelenleg a Minden a rokonom című filmjén dolgozik, amely egy teremtéstörténetet mutat be, családi filmként. Az egyik legígéretesebb magyar egészestés animáció 2021-re várható Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendezésében Műanyag égbolt címmel. A sci-fi animáció egy olyan jövőben játszódik, ahol a Föld növény- és állatvilágának teljes pusztulása után a tudósok egy hihetetlenül tápláló, ám emberi húsból táplálkozó növényt kísérleteznek ki – már ebből az egy mondatból is kibontakozik egy súlyos etikai dilemma. A 2018-as Ruben Brandt, a gyűjtő című alkotás pedig felkerült az Oscar-jelöléseket megelőző legjobb huszonöt animációs filmet megnevező listára is.
Japán: egy másik út
Érdekes egy pillantást vetnünk a japán animáció világára is, ami sok, nem japán ember körében képezi rajongás tárgyát, igaz, leginkább szubkulturális jelleggel. A japán képregényt mangának, míg a japán rajzfilmet animének nevezik. A huszadik század elején a stílus és ábrázolás alakulásán egyértelműen felfedezhető az Amerikából érkező produktumok hatása. A két műfaj felvirágzása Japánban nagyjából a második világháború után, az ötvenes években indult meg, és idővel kialakultak a sajátos, „japános” jegyek is.
Nagyon hamar megszülettek a stúdiók, és a cél szinte a kezdetektől a tömeggyártás volt, aminek természetesen részét képezte a felnőtt lakosságnak szánt tartalom előállítása is. Sokszor dolgoztak fel komoly, például a háborúhoz kapcsolódó témákat is, vagy a japán hitvilágból merítve boncolgattak mélyebb, filozófiai jellegű kérdéseket. A komorabb hangvétel sosem állt távol a japán animék világától. A nyolcvanas években, a videókazetták elterjedésével kicsit merészebb tartalmak is megszülethettek, így szélsőséges erőszakra és pornográfiára is találhatunk példát.
Ami igazán különlegessé teszi a dolgot, az a rajzfilmek és képregények kulturális beágyazódottsága: Japánban teljesen természetes, hogy felnőtt japán üzletemberek mangát olvasnak a vonaton, vagy hazaérve animét néznek. A rajzfigurák számos kontextusban felbukkanhatnak, és senki nem kérdőjelezi meg létjogosultságukat, vagy minősíti őket gyerekesnek.
Japánban a színes rajzfigurák használata természetes
Mangát olvasó öltönyös a vonaton
Mi a rajzfilmek titka?
Bár láthattuk, hogy a rajzfilmek „karrierje” meglepő módon durván és sötéten indult, a huszadik század második felében a rajzfilm elhitette magáról, hogy csupán egy ártalmatlan, gyerekeknek szóló formátum. Valójában éppen emiatt lett alkalmas arra, hogy később kényes, ellentmondásos témákat tárgyalhassanak a segítségével. Egyszerűnek tűnő nyelve remek álca, hiszen a felszínen csak színes, eltúlzott karakterek beszélgetnek eltorzított hangon – aki nem akarja, annak valójában ki sem kell csomagolnia a súlyos üzenetet.
A rajzfigura egyébként egy fantasztikus eszköz. A stilizált figurák erejéről Scott McCloud írt és rajzolt részletesen A képregény felfedezése című könyvében. Egy emberi arcot meg lehet alkotni egészen realisztikus stílusban is, de ha csak két pontot és egy vonalat látunk is, képesek vagyunk emberi vonásokat, sőt, érzelmeket felismerni bennük. Rajzfigurák esetében az alkotók legtöbbször eltávolodnak a realizmustól, és egyes vonásokat elhagynak, másokat felerősítenek. Minél stilizáltabb egy figura, annál kevésbé hasonlít valakire, viszont annál jobban fog hasonlítani mindenkire. Ráadásul, mivel a saját arcunkról alkotott mentális képünk is meglehetősen egyszerű, egy stilizált figurában sokkal könnyebben látjuk meg önmagunkat, így könnyebb vele azonosulni is. Elég csak a Simpson családra gondolni: szemük, orruk, szájuk, mind egyszerűen rajzolt, ráadásul a főszereplők esetében ugyanolyan vonalvezetésű is.
Ugyanolyanok, mégis felismerhetőek
Egy stilizált világ megalkotásakor elengedhetők a fizikai megjelenéshez kapcsolódó szabályok is. A stilizáció így szabadságot ad: a rajzolt tárgyak megtehetnek bármit, viselkedhetnek bárhogyan, szinte személyiségük lesz. De még mozdulatlanul is sokkal alkalmasabbak egy belső világ kifejezésére. Az animációs film segítségével tehát el tudunk szakadni a valóságtól, sokkal tágabb kereteket kapunk az ábrázoláshoz. Ugyanez igaz a szereplőkre is: jóval könnyebb az üzenetre koncentrálni, ha a figura maga nem annyira részletes, ezáltal nem vonja el a figyelmünket.
Érdekes szimbolizmus: a BoJack Horseman című sorozat szereplőinek fele ember, fele antropomorfizált állat
Új platform, új lehetőségek – új korszak
A fentebbiek után talán nem meglepő, hogy manapság igazán széles a kínálat, ha felnőtteknek szóló rajzfilmekről van szó. Ám nem lehet szó nélkül hagyni a tényt, hogy ezek nagy része streaming szolgáltatókon keresztül érhető el. Saját produkcióit tekintve kiemelkedő a Netflix, amely számos rajzfilmes tartalommal szórakoztatja felnőtt nézőit, elég csak a BoJack Horsemanre, a Szerelem, halál és robotokra vagy a Paradise rendőreire gondolni. Az, hogy mennyiben változtatja meg a streamingszolgáltatók térhódítása a hagyományos televíziózást, egy külön történet, de az biztos, hogy a saját produkciók gyártásának lehetősége új kapukat nyitott az animációs filmek fejlődéstörténete előtt is.
A Simpson család felbukkanása után meglehetősen sok, problémás családot középpontba állító, sitcom-szerű rajzfilmsorozat jelent meg (pl. Amerikai Fater, A Cleveland-show vagy a Family Guy). Ezek általában a családok döcögő dinamikájára, egyéb emberi kapcsolatok nehézségeire, valamint – nem elhanyagolható mennyiségben és minőségben – társadalmi problémákra reflektáltak. A maguk kiismerhető módján sértő viccekkel és számos popkulturális utalással tarkítva hódították meg felnőtt közönségüket. Azonban határok kitágítása ide vagy oda, bizonyos szabályokat a kereskedelmi csatornáknak is be kell tartaniuk, és a profitorientált gondolkodás a kísérletezési vágynak sem feltétlenül kedvez – egy diszfunkcionális család bemutatása pedig tuti receptnek tűnt.
Ezzel szemben a streamingszolgáltatók sokkal szabadabban és kockázatmentesebben dönthetnek tartalmaikról. Így születhetett meg például a Hormonokkal túlfűtve című animációs sorozat is, amely a pubertáskor változásait és kellemetlenségeit mutatja be, félelmetesen őszintén és realisztikusan – szó esik például menstruációról, pornóról, homoszexualitásról, orgazmusról. Ami egy televíziós csatornán levetítve már túl sok lett volna, az végül a Netflix által több Emmy-díjat is nyert.
Nem szabad szó nélkül hagyni a BoJack Horseman című sorozatot sem, amely szintén számos komoly témát felvet. A történet mélyrepülés a szereplők lélektanába. Idővel megismerjük a karakterek ártalmas transzgenerációs mintáit, gyerekkori traumáit, és a legtöbb rajzfilmmel ellentétben – ahol a szereplők, ha fel is ismerik vétkeiket, lényegében ugyanolyanok maradnak – láthatjuk komplex személyiségfejlődésüket is. Érdekes például az alkohol szerepének változása is. A Simpson család apukája, Homer Simpson rendszeresen iszik sört, ettől függetlenül a probléma kimondatlan maradt, a sör pedig humorforrás – BoJack ezzel ellentétben igazi alkoholista, akit a függőség összes árnyoldalával ábrázolnak az alkotók. Mindemellett bepillantást nyerhetünk a hollywoodi filmipar visszásságaiba is, miközben olyan kortárs problémákra is reflektál a show, mint a Me Too-mozgalom.
Számtalan videóesszé található, amelyekben az egyes epizódokat interpretálják
Kiemelendő még az Éjféli Gospel című sorozat is, ami egy egészen új, meglepő műfajt teremtett. Mindegyik epizód lényegében egy animált podcast-beszélgetés, de a kép nem követi pontosan a szöveget – a látványvilág hol hozzáad a szavakhoz, hol eltávolít tőlük. A végeredmény kissé bizarr, pszichedelikus hatást kelt, nem egyszerű befogadni. Ez a kísérleti jellegű alkotás viszont nem biztos, hogy létrejöhetett volna a Netflix bevállalós attitűdje nélkül.
Természetesen az említett példákon felül bőven találunk olyan rajzfilmeket, amelyek csak az erőszak és szexualitás explicit ábrázolásával vagy éppen profán nyelvezetükkel vívták ki maguknak a „felnőtt” jelzőt. Ettől függetlenül látható, hogy az animáció mint forma, kitűnő lehetőséget nyújt olyan izgalmas tartalmak közlésére, amelyek élőszereplős változatban nem működnének. Egyáltalán nem szabad alábecsülni a rajzfigurák erejét, hiszen éppen a stilizáció az, ami segíthet az azonosulásban vagy éppen a belső tartalomra fókuszálásban. Emellett a használatukkal sokkal könnyebb olyan témákról beszélni, amelyek alapvetően kényesek, kínosak, ellentmondásosak – mintha halkabban puffanna a ledöntött tabu az alárakott, rajzolt matracra.
Feladatok:
1. Nézel-e olyan sorozatot, amelyikről tudod, hogy nem feltétlenül neked szól? Melyik az? Miért szereted mégis nézni? Szerinted mi az benne, ami nem a te korosztályodnak való?
2. Járjatok nyitott szemmel, és keressetek az utcán, a tárgyaitok között vagy a természetben emberi arcokat idéző formákat! Felismertek-e rajta valamilyen érzelmet?
Példa:
3. Rajzold le magad rajzfilmfiguraként! Milyen tulajdonságaidat halványítanád el? Milyen tulajdonságaidat emelnéd ki? Mitől lennél jellegzetes és felismerhető? Lenne-e valamilyen különleges képességed?
4. Nézzétek meg a Ruben Brandt, a gyűjtő trailerét! Szerintetek ez miért tekinthető felnőtt korosztálynak szóló filmnek (12 év felettieknek ajánlott)? Milyen műfaji jegyeket fedeztetek fel benne?
Megoldás:
A Ruben Brandt, a gyűjtő cselekménye klasszikus bűnügyi filmes zsánerek karaktereiből, toposzaiból és jeleneteiből mozaikszerűen építkezik. Önmagában is érthető és saját lábán is megáll, de Milorad Krstić első egész estés animációjának lényegét a szövevényes képző-, filmművészeti és irodalmi referenciák adják.
Források:
The weird history of adult animation
How Netflix changed adult animation