Page 195 - aczel_petra_muveljuk_a_mediat.exe

Bokor tAMás: Médiaértés 193 Az ultimátumjátékban két játékos osztozkodik egymással a kísérletvezetőtől kapott tíz dolláron. Az ajánlattevő eldöntheti, hogy mekkora összeget ajánl fel a másik fél számára, de akár az egészet megtarthatja, vagy a teljes összeget is átad- hatja. Ezután a partner nyilatkozik, hogy elfogadja-e az ajánlatot. Amennyiben igen, a pénzt a megállapodás arányában megkapják, de ha a másik fél elutasító választ ad, egyikük sem kap semmit, s a játék véget ér (Güth et al., 1982). Ha a homo ökonomikusz gondolkodásmódjából indulunk ki, a második játékosnak akár egyetlen centet is érdemes lenne elfogadnia, mert így a kicsi, de biztos nyereséggel erőbefektetés nélkül jobban jár, mint ha kockázatot vállalna a nagyobb nyeresé- gért. A kísérletsorozat azonban azt mutatta, hogy a második játékos szerepét betöl- tő kísérleti alanyok gyakran utasították vissza az ajánlattevő csekély összegű aján- latait. E kockázattal az ajánlattevők nagy része is szemlátomást tisztában volt. Ez magyarázza, hogy leggyakrabban fele-fele arányú megállapodások születtek, s összességében az ajánlattevők haszna csak kismértékben haladta meg az ajánlatot elfogadók összesített hasznát (hiszen a meghiúsult ajánlattételek esetén egyik fél sem nyert semmit) Az ultimátumjáték folytatásaként a közgazdászok kidolgozták a diktátorjáték modelljét is: ebben a változatban az ajánlattevő változatlanul a fenti feltételek sze- rint működhet, de a második játékosnak nincs vétójoga, el kell fogadnia az első játékos ajánlatát. E végtelenül egyszerű közgazdaságtani játék joggal várható logi- kus eredménye az lett volna, hogy az első játékosok – a „diktátorok” – a teljes összeget megtartják maguknak. Sokan tettek valóban így, de érdekes módon még így is átlagosan az összeg ötöde landolt a második játékosnál, azaz némelyek szó szerint kivették a pénz egy részét a saját zsebükből (Christakis–Fowler, 2010: 248– 249) Mind az ultimátum-, mind a diktátorjáték azt mutatta, hogy az erősebb fél gyakran hajlamos méltányos ajánlatokat tenni a gyengébb pozíciójú számára, mi- közben ezzel a saját elérhető hasznát csökkenti. Más szóval: a nyertes-vesztes játszmák helyett a természetes emberi viselkedés újra meg újra a nyertes-nyertes helyzet megteremtését tűzi ki célul. A pszichológia ezt a jelenséget „altruizmus”, illetve „proszociális viselkedés” néven kutatja, a hálózatkutatók pedig a hálózati gondolkodásban vélik megtalálni annak az okát, hogy miért nem viselkedünk fel- tétlenül „gazdaságilag racionálisan”. A kölcsönösség, az önérdek és a jóléti állam kialakításának szempontjából ugyanezt a gondolatot vizsgálja Bowles és Gintis, akik a homo ökonomikuszt a homo reciprocansszal, a kölcsönös szívességeken alapuló viselkedést folytató emberrel állítják szembe (Bowles–Gintis, 2000). Mint a világ számos részén – indián törzsi és nagyvárosi egyetemi körülmé- nyek között – végzett további vizsgálatokból kiderült, azokban a közösségekben, amelyeknek több kapcsolatuk van idegen csoportokkal, gyakoribb a méltányos ajánlattétel (Henrich, 2000: 977). A homo ökonomikusz tipikus viselkedése tehát leginkább az elszigetelt csoportok szintén elszigetelt tagjainál lehet jellemző – ha vannak ilyenek egyáltalán Az egymással összekapcsolt emberek, csoportok és kö-