Page 225 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra

AntAlóczy tímeA – kocsuBeJ AlexAnder: Interjú Várszegi Asztrikkal 223 nem minden szobában, hanem a közösségi térben két televízió is van. Akkor az arra adott szabadidőben – nyilván más szabadideje van egy nyugdíjasnak, és más szabadideje van egy munkában lévőnek – elmegy és megnézi a televíziót. Amikor történelmet tanítottam gimnáziumban, 1988-ban érettségiztettem az utolsó negye­ dikeseinket. Mint aktuális történelemtanár szükségem volt a televízióra, de nem a szobámban, ott nem is volt, hanem este 10-kor vagy később lementem a társalgó­ ba, és megnéztem a híranyagot. Fontos volt, hogy a negyedikes anyaghoz az ak- tuálpolitikai történelmi arcokat, fgurákat lássam. De ez nem azt jelenti, hogy a hajnalt ott ért engem a televíziónál, hanem célzottan néztem. Nyilvánvaló, hogy például a tanításnál a teljes technikai arzenált az, aki tudja, használja. Csodálkoz­ va nézek a fatalokra, akik ezt jobban tudják, mint én. Én is csinálnám, ha több időt tudnék rá szentelni. A kivetítéses módszerek nagyon jók, mert a gyerekeket ezzel lehet odaragasztani, lekötni a fgyelmüket. Ők így szocializálódtak, hogy mozgó képet látnak és nem irkafrkát, amit jegyzetelni kell. Visszakanyarodva, a szerzetesi közösségben kisrádióm például van, de nem ajánlja senki sem, hogy egész nap szóljon a rádió, én magam sem. Az imádságnál van egy váltás. Amikor lelkigyakorlat van, teljes szilenciumban próbál lenni a kö­ zösség. Csak az előadó impulzusait, gondolatait hallgatja meg. Akkor is van ebé­ dünk és vacsoránk közösen. Ilyenkor nem felolvasunk, mert már sok a szó, hanem zenét hallgatunk. A zenehallgatás ugyancsak felüdít, megnyugtat, épít. Az a másik, hogy ha az ember kimegy a természetbe, általában lenyűgözi a csend. Ha az ember ráérez ennek az ízére… Erre a kisgyerekeket és a fatalokat is nevelni kell – néha annyit mondunk, hogy hallgass, fgyelj bele a csendbe, hogy milyen csodálatos. Ezekre a titkokra meg kell őket tanítani. Ez nevelési kérdés. A szerzetesi életet rö­ viden így jellemezném. Tudatosan szabályozunk. Ez nem azt jelenti, hogy jön a fő­ apát és ellenőriz. Nem vagyunk rendőrei egymásnak. Szempontokat adunk, hogy az életedet bölcsen rendezhesd be. Diákotthon, iskola. Nem lehet úgy tanítani, ha a gyerekeknél ott van a mobiltelefon. Azt mondjuk, hogy gyerekek, reggel nyolctól eddig nem, délután majd telefonálhattok haza, annak is megvan az ideje. Este, va­ csora után, amikor már rekreatív idő van, akkor megint lehet. Gyakran előfordul, hogy este jövök haza Budapestről, és itt, a főkapu előtt, ahol világos van, sétálnak a gyerekek, a fülükön a mobil. Ilyenkor mondom magamnak: mennyi fülbajos gyere­ künk van! A mamának vagy a barátnőnek számolnak be hosszasan. Az is hozzátartozik ehhez a kérdéskörhöz, hogy mi az elsők között voltunk, akik informatikára tanítottuk a gyerekeket. A diákjaink jártasabbak az informati­ kában, mint mi. Ha elakadok a szövegszerkesztőmmel, és valamit nem tudok, vagy valamit eltüntetek egy „delete” gombbal, akkor kimegyek a folyosóra, és az első felém jövő gyereket megkérem, hogy gyere kisfam, és segíts. Ilyenkor néz rám értetlenül, hogy én ezt miért nem tudom, ami neki két kattintás, de lehet, hogy egy. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az iskolában a diákoknak a tanuláshoz csend kell és fegyelem, de ezek nem öncélú dolgok. Nem lesz belőle mérnök, ha nem tud elmélyülten tanulni. Persze mondunk neki olyat, hogy kisfam, írd rá a