Miért szeretjük a mashupokat?

2022. 10. 24. hang cikk 5–10. évfolyam

Bár a kétezres években lettek igazán népszerűek, a TikToknak köszönhetően tovább él a szórakoztató gondolatkísérletnek is beillő zenevegyítő műfaj. Példái gyakran csupán viccek, de időnként érvényes vizsgálódások többféle zene mélyrétegében, javaslatok szokatlan párbeszédhelyzetek kipróbálására.

Mashup, a keverék, a fattyú...

A definíció szerint „a mashup egy olyan zenei szerzemény, ami két vagy több zeneszám összeolvasztásából keletkezik. Ez jellemzően úgy történik, hogy az egyik zeneszám hangszeres alapjára ráillesztik a másik zeneszám acapelláját. Léteznek olyan mashup-ok is, amik akár 20-30 dal mérnökien pontos összevágása eredményeképpen jönnek létre. Több néven is ismert, hivatkoznak a stílusra mesh, mash up, mash-up, blend és bastard pop neveken is.”

Miért hat olyan gyorsan?

A mashup ötlete egy harsány poén. Amikor a készítő kulturálisan egymástól távoli dalokat illeszt össze, akkor kijátssza az eredetiket (önmagukban is, és persze) egymás ellen, amelyeknek identitásában esetleg meghatározó elem, hogy ők aztán végképp nem olyanok, mint a másik. Ha ügyesen hozzák létre, így le is rántja a leplet hasonlóságaikról, egymáshoz illeszkedő, ismerős elemeikről. Erre az ismerősségre épít a zeneszerkesztő, aki váratlan közös pontokat talál, és így hoz létre valami újat, ami különböző műfajokat elegyít egy mashup kedvéért. A kétezres évek elején a megoldás lehetővé tette, hogy a bulikban rövid idő alatt nagyon sok aktuális sláger hangozzon fel, (látszólag) eredeti tálalásban.

Az emberi elme szereti a mintázatokat. Keresi az ismerőst minden újonnan adódó helyzetben. A tanulásunk is így működik: meglévő ismeretekhez kapcsoljuk az új információt. Ha kedvelünk egy adott zenei stílust, például a blues-t, akkor számítunk a blues-tól megszokott harmóniákra, zenei témákra és elemekre, egész elvárásrendszerrel állunk neki a zenehallgatásnak a tempót, hangulatot illetően is. Egy-egy kedves zeneszám pozitív érzelmeket válthat ki a hozzá kapcsolódó emlékeink miatt (és természetesen fordítva, negatív irányban is működik a jelenség).

Ha ebbe a kényelmesen kiszámítható elváráshalomba új elemet vegyítünk, de éppen csak annyira, hogy felismerhetők maradjanak az eredeti zenék is, behozzuk a folyamatba a meglepetés erejét, amely a felfedezés örömével egészíti ki a már említett pozitív hatást. A meglepetés öröme képes áthidalni akár azt is, hogy nem feltétlenül kedvelt zenéket hallunk, és teljesen jól megférnek egymás mellett idegennek tűnő műfajok.

Hogyan működik zeneileg?

Valahányszor egy DJ zenéket illeszt egymáshoz, megteremti egy mashup lehetőségét is. A legjobban, legtermészetesebben illeszkedő zenék hasonló ritmussal és hangnemmel rendelkeznek, de a különbségek elmoshatók transzponálással, a ritmus egymáshoz illesztésével (beatmatching). Zenében képzettek számára ismerős a kvintkör fogalma, amely alapján értelmezhető, hogy az egyes hangnemek mennyire közelíthetőek disszonáns hangzás nélkül. Tulajdonképpen erre épül a Camelot Wheel (Camelot-kerék), amely gyakorlatias fogódzót ad arra vonatkozóan, hogy milyen hangnemből melyikbe lehet átlépni anélkül, hogy hamis hangzást kapjunk.

Működhet egy mashup úgy is, hogy nagyon távoli másik hangnembe kerül az eredeti vokál vagy a hangszerelés, ekkor a készítő arra ügyel leginkább, hogy az új változatok illeszkedjenek. Ezekben az esetekben azonban fennáll az esély, hogy idegenebb hangzás a végeredmény, ami nem kevésbé szórakoztató, de a mashupokból származó aha-élmény rovására mehet.

A hangnem mellett egy másik fontos tényező a tempó, egészen pontosan a bpm (beat per minute), amely tulajdonképpen a dal sebességét számszerűsíti. Egy 130 bpm sebességű elektronikus zenével például nagy valószínűséggel edzőtermekben találkozunk, míg 70 bpm környékén lassú, andalítóbb dalok szólnak. A DJ-k által használt szoftverek (ú.n. DAW-ok: digital audio workstation), de egyes weboldalak is elárulják az adott zene bpm számát. Megvannak a technikák arra, hogy miként lehet két dalt ritmusban közelíteni egymáshoz, itt is érvényes, hogy az eleve közel álló tempók könnyebben illeszkednek.

Figyeljük meg a következő, teljesen váratlan, de mindkét elemében ismerős mashupot, amelyben a Nirvana Smells Like Teen Spirit című szám hangszeres alapjára passzol Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt című örökzöldje. Az alkotó egy Pentium 040 nevű formáció, amely nagyjából egy éve kezdett provokatív mashupokat feltölteni a Youtube-ra, ez a darab a magyar közösségi médiában is elég népszerű lett, hamar összegyűjtött félmillió megtekintést.

 

Zámbó dala g-mollban, 95 bpm-mel szól eredetileg, míg a Nirvana száma 117 bpm, f-moll. Ahhoz, hogy harmonikusan szóljon a kettő együtt, változtatni kellett a hangnemen, a tempón. Az ismerősség jobban megmarad, ha nem az éneket, hanem a hangszerelést transzponáljuk, ebben az esetben is ez történt. Elsőre talán fel sem tűnik, hacsak nincs nagyon a fülünkben az eredeti.

Ugyanettől az alkotóműhelytől hasonló műfaji meglepetés az AC/DC Back in Black című dalának alapjára Jolly és Suzy Irigyeim sokan vagytok éneksávját illeszteni. Itt is az alap transzponálására volt szükség az egyezéshez: mindkét dal Dúr skálára épül, Jollyék dalának G-dúrjához igazította a készítő az AC/DC eredetileg A-dúrban játszott számát. Érdekesség, hogy bpm-et tekintve az AC/DC szám majdnem fele olyan gyors (94 bpm), mint az Irigyeim sokan vagytok zenei alapja (167 bpm).

 

Ez a két mashup könnyen érthető gesztusra épül. A globális zenei mainstream vagy a kemény, férfias rétegízlés ünnepelt előadóit (pop, rock, grunge, metál) ötvözi egy olyan kulturális réteg elemeivel, amely felé innen elvben nincs is átjárás. Zámbó Jimmy vagy Jolly és Suzy vagy MC Hawer és Tekknő munkássága egy megmosolygott szubkultúra része, amelyet a másik dal közönsége állítólag sosem hallgat. A mulatós acapella szólamok úgy jelennek meg ezekben a mashupokban, mint egy kellemetlen, meg sem hívott rokon a felvágós családi rendezvényen. Ahol pedig nem a mulatós műfaj darabjai vonódnak játékba, az alkotók ott is törekszenek a nagy távolságok áthidalására, például a zenei agresszivitás mértékében (lásd a Slipknot és Halász Judit találkozását a bonc-, illetve vágóasztalon). A Pentium 040 szépen eldolgozott mashupjai poénok, amelyek furcsa hidat vernek idegen kulturális rétegek, világszemléletek, attitűdök, tónusok között. Kicsit minden érintett számára szórakoztató és egyben kínos élményt jelentenek.

Fekete + fehér = szürke?

A mashup persze nem csak harsány vicc lehet. Időnként felfejtésre váró zenei-szakmai tanulságai is lehetnek, kidolgozhat egy-egy érvényes művészi koncepciót is. Kultúrák közötti kapocsként értelmezhető például Danger Mouse (Brian Burton) 2004-ben megjelent The Grey Album című munkája, amely Jay-Z The Black Albumát és a Beatles „White Album”-ként elhíresült, The Beatles című albumát vegyíti. A készítő itt nem a meglepetés erejére vagy a humorra helyezte a hangsúlyt, következetesen kitartott két forrása mellett egy egész albumon át (egyetlen hang sem származik máshonnan). Alaposabban kihasználta, hogy egy olyan zenekészítési hagyományra, a samplingre épít, amelyhez a meglévő zenéket egészen más szempontok szerint kell hallgatni, hogy kiderüljön hogyan illeszthetők egymáshoz a kezdetben idegen részek. Új művet alkotott általa, amely közvetlenül két forrásszövegből származik, de közvetetten szélesebb, hatásokkal teli kultúrából, elvitathatatlan elődökkel, zenei és kulturális konvenciók fejlődő halmazaival. A hallgatót izgatni kezdi a kérdés, hogy a fehér és fekete bőrű zenészek alkotásainak vegyítésével hozzá akar-e szólni Danger Mouse a rasszok viszonyának kérdéséhez, hiszen az albumcímekben szereplő színek, a fehér és a fekete ma, 2022-ben sem éppen ugyanabban az értelemben képviselnek valamit. Vajon a 60-as évek brit rockzenéje és a kortárs hiphop találkozása megerősíti vagy kikezdi az ízlések hierarchiáját, így a zenei anyag megdolgozása ünnepli vagy alássa a Beatles (és a lemez) kanonikus szerepét? Érdemes meghallgatni például a Dirt off your shouldert:

 

Danger Mouse ehhez a számhoz egyrészt a Beatles-lemezről a Julia című dal egyes hangmintáit használta, amelyben John Lennon tinédzserként elvesztett édesanyjához fordul. A minta gitárhangokból, Lennon vokáljának és húrpengetésének apró részleteiből áll össze. De az alkotó kipreparált dobrészleteket is a White album más dalaiból, és erre a mixre úsztatta rá Jay-Z erőteljesen ritmikus vokálját. A gitárdarabkákból olyan dallam jön létre a számban, amely egyik lemezen sem szerepel, egy olyan ritmusmintázatban, amely szintén különbözik a forrásaiétól, de amelyben szerepet kap a Beatles-albumon hallható egy taps átalakított, lassított és megduplázott, loopolt hangmintája is. A kiemelt hangminták ráadásul a sztereó mező különböző sávjaiba esnek, váltásaik a „stereo-jumping” érzését hozzák, mintha hirtelen váltanánk a bal és jobb csatorna között, ami hozzájárul a dal nyers, darabolt, harsány szembeállításokkal operáló összhatásához. Danger Mouse képes sokféle kérdésben töprengésre bírni a lemez hallgatóját. Vajon az elveszített anyát a szavakkal életre keltő szomorkás Julia és a mellverdesően büszke Dirt off my shoulder összekapcsolása valamilyen mögöttes összefüggést sugall, a nagyhangú önállítás mögötti bizonytalanságot? Vagy azt szeretné mondani, hogy a Julia eredeti hite abban, hogy a szavak, a dal képesek újrateremteni valami elveszett valóságot, megőrződik, folytatódik a hiphop önvizsgáló, önéletrajzi tónusában, még akkor is, amikor a kételynek, sebezhetőségnek látszólag nyoma sincs?

Jogi esetek

A szerzői jogi korlátozások miatt a mashup készítése ingoványos talaj. Valahol a remix és a sampling felhasználás között helyezkedik el, talán a remixhez áll közelebb. A remixre az átdolgozás szabályai érvényesek, a sampling esetén azonban a magyar jog és az amerikai jog gyakorlata eltér egymástól. Magyarországon, ha egy dalból csak egy-egy hangot vagy hangzást vesznek át, akkor az eredeti mű érintetlen marad, és elvileg nem szükséges ennyire kis töredékhez engedélyt kérni az Artisjus szerint, Amerikában viszont rövidke hangrészlet felhasználása ellen is nyertek már pert. Bár jellemző, hogy a fair use (méltányos használat) gyakorlatára hivatkoznak vagy egész egyszerűen a részlet rövidsége, általános jellege miatt hiába él követeléssel az eredeti tulajdonos. Utóbbi volt a helyzet Jay-Z esetében, aki pert nyert amikor TufAmerica, Eddie Bo jogutódja beperelte azért az „oh” hangért, amely Eddie Bo 1969-es Hook and Sling dalában hallható eredetileg, és amelyet Jay-Z felhasznált 2009-es Run This Town című számában. Jay-Z védői szerint egy ilyen kicsi és gyakori hangösszetétel nem kisajátítható, és a bíró is nekik adott igazat, hiába érvelt a felperes az „oh”-hang sajátos jellege mellett. Az ügy azért lényeges, mert felhívta a zeneipar és a közönség figyelmét is a sampling körül amúgy is gyakran felmerülő jogi aggályokra.

A már említett The Grey Album kezdetben elvben jogszerűtlenül terjedt az interneten, ám akkora sikerrel, hogy Danger Mouse a hatására bekerült a köztudatba és több album producerének is felkérték. Az album forrásai jól fogadták felhasználásuk módját, Jay-Z elérhetővé tette a saját éneksávjait, hogy bárki remixelhesse őket, és a két élő beatle is hozzájárult a samplinghez, ám a Beatles-felvételek jogtulajdonosa, az EMI meg akarta akadályozni a terjesztést. Válaszul a Downhill Battle zeneipari aktivista csoport megrendezte a Grey Tuesday-t, egy elektronikus polgári engedetlenségi megmozdulást, amely során több mint százezer példányban töltötték le az albumot, és felhívták rá a figyelmet, hogy a samplingnek, azaz a rövid részletek felhasználásának a fair use jogi kategóriájába kellene tartoznia. Danger Mouse alkotása a minták felhasználása ellenére egyedi, személyes hangvételű és eredeti alkotás, amelynek a sorsáról neki magának kellene döntenie. A kiberaktivizmus emlékezetes esete nyomán azt is gondolhatjuk, hogy a Grey Album talán a szerzői jog vállalati birtoklási igénye és a zenei kreativitás joga közötti feszültségről is szól.

Az Artisjus tájékoztató kiadványa szerint „[m]inden olyan zenemű, mely egy korábban keletkezett mű egyéni-eredeti, felismerhető, azonosításra alkalmas elemeit felhasználja, átdolgozásnak tekintendő. A jogi nyelv ezt a művet hívja ››származékos műnek‹‹.” Hivatalosan tehát az eredeti mű szerzőjének beleegyezése szükséges, és ha az eredeti hangfelvétel felhasználására is sor kerül (a mashup ilyen), akkor előadói- és hangfelvételjogokkal is számolni kell. Az Artisjus magyarázata úgy szól, hogy „jogi szempontból annak van jelentősége, hogy az új előadás, új felvétel készítésekor az eredeti művet olyan mértékben megváltoztatják-e, hogy az eredeti műből származó más, új mű jön létre, mely egyéni eredeti jelleggel bír. Mindig a szerző felelőssége azt eldönteni, hogy az adott mű átdolgozásnak minősül-e."

Feladatok:

  1. Gyűjtsünk össze olyan mashupokat, amiket kedvelünk! Vizsgáljuk meg, mitől működnek! Zeneileg minek köszönhetik, hogy egymásra illeszthetők? Milyen műfajokat vegyítenek?
  2. Milyen dalok jutnak eszünkbe segítség nélkül, amelyeket könnyen összemixelhetnénk? Mi egyezik bennük?
  3. A tunebat.com oldal segítségével keressünk rá, mennyire működnének együtt!
  4. Készítsünk mashupot akár ingyenes szoftver (Audacity, Garage Band) vagy ha megoldható, komolyabb DAW (Ableton, FL Studio, Pro Tools) segítségével! (Publikáláshoz, pénzkereséshez az eredeti szerzők, előadók, hangfelvételi jogokat birtokló lemezkiadók engedélye szükséges.)

Források