Page 64 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

62 Ifjúság és média úgy értenek az üzlethez, mint a művészethez, de akik elkerülhetetlenül antago- nisztikus küzdelembe keverednek a vállalati főárammal, amellyel kölcsönösen arra törekszenek, hogy kizsákmányolják egymást. Ha a hatáskutatások az erőszakot úgy vizsgálják, hogy megpróbálják „felderíteni az okát egy szélesebb narratívá- ban, értékelni a szerepét, a célját és a kimenetelét azoknak a szempontjából, akik érintettek, s végül ezt a társadalmi tudás részévé akarják tenni” (Gunter, 2008), akkor ebből az következik, hogy az ipari érdekek relevánsak, mert elsősorban azt magyarázhatják meg, hogy az erőszakos rap miért kerül a közönség fgyelmének középpontjába. Ezek után térjünk vissza az Irakban szolgáló katonákhoz, akik Eminemet hall- gatnak, mielőtt csatába mennek. Amikor a hatások szerepét magyarázzuk, hason- lóságokat fedezhetünk fel Eminem előadói személyisége és a katonák által leírt „pillanatnyi elmezavar” között. Eminem a zeneipar és a rap mint művészet ellen megfogalmazott kulturális előítéletek miatt értelmezhető az erőszakos inspirációk eszközeként. O’Reilly és Bashir is elutasította az ICP védekezését, miszerint ők csak szórakoztató fkciókat nyújtanak a közönségnek, nem pedig szó szerinti uta- sításokat adnak azzal kapcsolatban, hogy mit kell tenniük. A rap kreativitásának ily módon történő elutasítása kulcsfontosságú tényező annak megértésében, hogy a műfaj miért ennyire ellentmondásos a kulturális politika számára. Gil Rodman (2006) ezt a kérdés vizsgálja Eminemről írott munkájában, melynek segítségével megérthetjük, hogy az ICP vitának mi köze lehet Pieslak tanulmányához. Ugyanis van valami közös Eminemben és a katonákban: mindannyian jól ismert nyilvános szerepeket játszanak. Nyilvánvaló, hogy Pieslak katonái azért hallgatták Eminem zenéjét, mert ő minden idők egyik legnépszerűbb rap előadója. Gil Rodman (2006) szerint a rap mint erőszakinjekció hírneve a kulturális előítéletekből származik. Rodman meg- fgyelte, hogy a kritikusok milyen lelkesen elfogadják, hogy Bob Dylan és John Lennon szerepet játszik akkor, amikor az emberölésről énekelnek. Ugyanakkor azt feltételezik, hogy a rapperek, mint Eminem, mindenről csak első személyben tud- nak nyilatkozni. Amikor Tom Jones jajgat („Miért, miért, miért, Delilah?”), miután leszúrta a barátnőjét, tudjuk, hogy a walesi szexszimbólum igazából soha sem tenne ilyet. De amikor Eminem ugyanezt a képet festi le, néhányan azt hiszik, hogy komolyan is gondolja. Rodmant ez a reakció jobban zavarja, mint bármelyik egyértelműen sértő dolog, amit Eminem megfogalmaz: „Az a széles körben elterjedt vélemény, miszerint Eminemet nem lehet szerzőnek, művész- nek vagy előadóművésznek tekinteni, kulturális előítéletekben gyökerezik. Ezek pedig leg- alább olyan nyugtalanítóak, mint a legvéresebb zenei fantáziák: olyan előítéleteken alapuló elfogultságról van itt szó, mely meg van arról győződve, »egyesek« teljességgel képtelenek a magasabb szintű gondolkodásra és a művészi kreativitásra – az ilyen emberek képessége korlátozott abban a tekintetben, hogy »fkciót« alkossanak, így csupán kendőzetlen szemé- lyes tapasztalataikon eszközölnek apróbb változtatásokat.” (2006, 105.)