Page 186 - Hartai László – Médiaesemény-esettanulmányok

184 Médiaesemény-esettanulmányok »Ez egy egyetemi gyakorlógimnázium volt. Kicsit úgy működött, mint egy egyetem, amely- nek külön tanszékei vannak. Nem az volt a jellemző, hogy a tanárok ismerték volna egymás ügyeit, vagy cigizve pletykáltak volna a tanáriban Rám ez különösen igaz volt, egyik klikkhez sem tartoztam. Mindig is individualista voltam« – ezzel magyarázta Z., hogyan fordulhatott elő, hogy csak most értesült arról, mit művelt Sipos. Arra a kérdésre, érez-e bármilyen felelősséget amiatt, hogy nem vette észre, mi történik egy kollégája osztályával, nemmel válaszolt »Már miért lettem volna ezért felelős? Nem tudtam róla. Csak a saját tanítványaimért vagyok felelős« – válaszolta »Amikor ezek a dolgok történtek, nem tudtam róla. Később pletykaszinten hallottam« – ezt már egyik másik egykori kolléga, Sz mondta Elmesélte, miután az ügy kirobbant, az egyik volt diák a szemére vetette, hogy ezt annak idején a tanárok miért nem mondták el nekik, diákok- nak, mire ő visszakérdezett: »és ti miért nem mondtátok el?«” (Index, 2014 07 16 ) Sz tanár kérdése kapcsán (amit az újságíró is annyira lényegesnek tartott, hogy a cikk címébe emelte) érdemes röviden beszélni a média szerepéről az „áldozat- hibáztatásban” – ahogy Cserháti Éva, a MUSZÁJ (Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért) képviselője, volt gimnáziumi tanár, incesz- tustúlélő nevezi a jelenséget. Cserháti példaként az Origóra hivatkozik: „A durván általánosító kezdőmondat, mely szerint minden abúzustúlélő úgy érzi, hogy joga van szexuálisan bántalmazni gyerekeket, bár teljes képtelenség, mégis alkalmas rá, hogy megbélye- gezze az áldozatokat, hiteltelenné tegye a szavaikat, elhallgattassa őket és ezzel védje a minden- kori elkövetőt. (…) A „meggyógyulni nem lehet” állítás erősen rímel a sajtóban még mindig élő, ugyan a törvényből már kikerült, „megrontás” fogalmára: akit egyszer megrontottak, az meg van rontva örökre. (…) Az áldozathibáztatásnak ez egy jóval nehezebben felismerhető formája. Egyrészt azt sugallja, hogy teljes felépülés gyakorlatilag lehetetlen, ugyanakkor a szinte lehetet- len gyógyulásért való felelősség az áldozatot terheli elsősorban. Ha tehát kudarcot vall, az az ő hibája. (…) Az áldozatok és túlélők elhallgattatása tovább folyik. Szakértői vélemények bé- lyegzik meg őket azt sejtetve, hogy a túlélők potenciális elkövetők, akik saját gyerekeik ellen fognak fordulni. A témában járatlan újságírók szedik ízekre a mondataik, frtatják a felelős- ségük és szavahihetőségük akkor és most. Nem tudják, hogy a konkrét szexuális részletek fel- idézése újratraumatizál, ezért beszélnek a túlélők magukról harmadik személyben, nem tudják, hogy ez disszociáció, egy túlélési stratégia. (…) Megkérdőjelezik azoknak a szülőknek a dönté- sét a rendőrségi feljelentéssel kapcsolatban, akiknek a gyerekeit jó eséllyel hurcolták volna meg a sajtóban akkor is, ahogy történik ez most is.” (Index – Kettős Mérce blog, 2014 08 05 ) A falazás frame kialakítása és ennek az értelmezési keretnek a felelősségek (és benne a hírmédia felelősségeinek) problémájáról szóló szakmai és társadalmi vi- tája pontosan mutatja a nyilvánosság működésmódjának mélyebb és bonyolultabb formáit, azoknak a funkcióknak a fnomműködését, amelyekről a média kulturális elmélete beszél. De nézzük tovább Dezső írásában, hogyan látják és értelmezik a történteket az egykori tanárok: „A Sipos-féle osztályt jóval a tanár távozása után M. is tanította. Ő is azt állítja, tőlük hallott először arról, mit csinált Sipos. Ő azt hitte, Siposnak amiatt kellett mennie, mert kiderült, hogy meleg Más kollégák is beszéltek nekünk arról, hogy annak idején téma volt köztük, hogy Sipos »nem csak a nőket szereti«. (…) D. is azt állította, hogy csak most tudta meg, mi állt Sipos távo- zásának a hátterében. »Egy volt tanítványom küldte el a linket, ezért tudtam egyből beazonosí-