Page 195 - James Potter – Médiaműveltség

8. fejezet: A médiatartalom és a valóság 171 lajdonsága van. Az első, hogy valóságosnak kell tűnniük. Sok olyan elemet kell tartalmazniuk, amelyek azt jelzik a nézők számára, hogy valóságosak; vagyis elég közel állnak a néző hétköznapi valóságtapasztalatához, hogy rezonáljanak, és így pontos, de legalábbis elfogadható és valószínű ábrázolásai legyenek azoknak. Ha nem tűnnek valóságosnak, akkor a közönség nem fogja úgy hinni, hogy az infor- máció elég hasznos ahhoz, hogy hétköznapi életükbe magukkal vigyék. Másod- szor pedig az üzeneteknek egy kicsivel többet kell megjeleníteniük a hétköznapi valóságnál. Ha nincs benne valami kis extra, nincs értelme kiszűrni a médiaüze- netet, hiszen azt már úgyis megkaptuk a valós életünkben. Ezt értem én a követke- ző lépés valósága alatt: az üzenet, amely valóságként kerül a közönség elé, rezonál a tapasztalatára, és megvan benne annak a lehetősége, hogy a hétköznapi helyze- tekben is hasznos legyen, de ugyanakkor egy extra hozzávalóval is „megédesítik”, és ettől egy lépéssel kijjebb kerül a közönség napi tapasztalatából. Az emberek tehát olyan médiaüzenetekre vágynak, amelyek annyira mégsem valóságosak, hogy megegyezzenek a hétköznapi életükben levőkkel. De azt sem akarják, hogy annyira távol álljanak saját tapasztalataiktól és igényeiktől, hogy ne legyen azonnali relevanciájuk. Vagyis az emberek olyan üzeneteket akarnak, ame- lyek csak egy lépésre vannak a valós élettől; olyan üzeneteket akarnak, amelyek azt mutatják meg, ami könnyen lehetséges, és egyben valószínűként és akár tény- szerűként is mutatják be azt. A műsorszerkesztők perspektívája A műsorszerkesztők megérzéseik alapján tudják, hogy a közönségek bevonzásához meg kell ragadniuk a valóságfogalmukat, és csavarniuk kell rajta egy kicsit, hogy érdekesebbé tegyék. A médiaüzenetek gyártói ezért jellemzően, amennyire csak lehet, a valós világban horgonyozzák le üzeneteik elemeit, hogy azok megfelelően egybecsengjenek a közönség valós életbeli tapasztalataival. De a médiaüzenetek gyártói azt is tudják, hogy nem szabad egyszerűen csak reprodukálniuk ezeket az üzeneteket; annak nem lenne értelme, hiszen akkor egyszerűbb lenne mindenki- nek a saját való világbeli üzeneteinél maradnia. A szépírók tudják, hogy az ő művészetük abban rejlik, hogy olyan történeteket mesélnek el, amelyek bizonyos értelemben „nagyobbak”, mint az élet. A gyártók egy megszokott környezetből és egy tipikus történetből (egy fú találkozik egy lánnyal) kis változtatásokkal képesek valami kicsit vonzóbbat és érdekesebbet ki- hozni, mint a valós életbeli emberek. Vagy pedig megszokott szereplőkből indul- nak ki, és olyan történetbe helyezik őket, amely a történések és következmények szempontjából valamivel drámaibb, mint ami a legtöbb ember életében történhet. Az ügyes producerek meg tudják utaztatni a közönséget úgy, hogy lépésről lépésre távolítják el őket a valóságtól, míg egy egészen abszurd helyre nem jutnak – mind-