Page 534 - James Potter – Médiaműveltség

510 VII. rész: Ugródeszka Emiatt a médiaipar mindig is nehézkesen vette tudomásul a negatív hatásait mu- tató kutatásokat, miközben a pozitívokról szólókat arra használja, hogy azt bizony- gassa, felelősen működik. Ez a fajta hozzáállás sok médiakritikust felháborított, és sok átlagpolgárt ösztönzött arra, hogy tegyen valamit a probléma orvoslására. A társadalmi technikák további példája lehet a kisgyerekek védelme a televíziós reklámok hatásaitól. Az 1970-es évek elején néhány fogyasztói csoport alakult a gyerekek megvédésére attól, amit a műsorközlők visszaéléseinek gondoltak. Közü- lük az egyik legjelentősebb az Action for Children’s Television nevű csoport volt, amely olyan gyerekműsorokat szűrt ki, amelyek akár 16 percnyi reklámot is tar- talmaztak óránként – amivel messze fölötte voltak az iparág által saját részére megszabott 9,5 percnek. A reklámozott termékek pedig többnyire tápértékkel nem rendelkező rágcsálnivalók és megtévesztően megjelenített játékok voltak. Sok ter- méket a műsorokban szereplő karakterek ajánlottak, amivel a műsor és a reklám közti határt tették kivehetetlenné, elsősorban a kisgyerekek számára. Az FTC azt a konklúziót vonta le, hogy bár bizonyítható, hogy a televíziós rek- lámozás kockázatot jelent a gyerekek számára, a szövetségi szintű szabályozás számára nincsen elérhető gyakorlati, hatékony megoldás. A legfőbb problémát an- nak megállapítása jelentette, hogy ki számít gyereknek; vagyis milyen kortól szá- mítva nem gyerek már az ember? Azután volt némi félelem azzal kapcsolatban, hogy a gyerekcsatornák és -műsorok szabályozása arra késztetheti a műsorközlő- ket, hogy inkább ne tervezzenek gyerekprogramokat. A társadalmi stratégia egy további példája 1995 őszén zajlott, amikor néhány közismert politikai szereplő kampányba kezdett a televíziós talkshow-k megtisztí- tására. A csoportot a korábbi oktatási államtitkár, William Bennett, valamint Jo- seph Lieberman (D-Conn.) és Sam Nunn (D-Ga) szenátorok vezették, és a kam- pány célja nem a televíziós tartalmak szabályozása volt, hanem a közvélemény alakítása, és bizonyos televíziós producerek megszégyenítése azzal, hogy „halált okozóként” írták le a nappali talkshow-k tartalmát. Ezek a bírálók elismerték, hogy a 20 országosan közvetített talkshow közül némelyik olyan komoly témákkal foglalkozott, mint a családon belüli erőszak, a droggal való visszaélés és a rassziz- mus, méghozzá konstruktív módon, ami a nézők felvilágosítására szolgál. De arra is rámutattak, hogy némelyikük cirkuszi atmoszférát teremtett, amelybe beletar- toztak a bekiabálások, az öklözés, a visszataszító beszéd és a közönség által bekia- bált minősíthetetlen „tanácsok” is. A megjelenített szemét példájaként a Sally Jesse Raphael show-ból idéztek példákat, amelyben olyan lányokat szerepeltettek, akik tízéves korukban már szexuális életet éltek, és Jerry Springer show-jából, aki pe- dig egy 17 éves lányt mutatott be, aki négy gyermekét nevelte 71 éves férjével, akit „Apunak” szólított (Hancock, 1995). Sok más példa is van arra, hogy személyek vagy csoportok megpróbálták fel- hívni a köz fgyelmét a médiatartalmak problémáira, és változtatást elérni a mé- diaiparban. Ezek az erőfeszítések sikeresebbek voltak az előbbi, mint az utóbbi céljuk tekintetében. Ez pedig a következő kérdést veti fel: Vajon folytatnunk kell-e a próbálkozást? A válasz – természetesen – igen.