Hogyan alakítja a sorozatokat a kereskedelmi érdek?

2021. 04. 16. film cikk 5–10. évfolyam

Sosem látott mennyiségben készülnek új sorozatok, mi pedig – a járványtól sem függetlenül – egyre több szerializált tartalmat fogyasztunk. De vajon mindig is ilyen kitüntetett pozícióban voltak a tévésorozatok? Zsolnai György Spoiler című kötetének felhasználásával utánanéztünk, milyen üzleti megfontolások mentén indultak, és jelenleg milyen gazdasági érdekek alakítják a sorozatokat. 

A sorozatok története az adagolás, a tartalom időben és térben elnyújtott prezentálásának története. Ez a műfaj elsősorban formai lehetőséget kínál egy összetett történet elbeszélésére. A tévészériák minden időben valamilyen kulturális-szociális-politikai érzet-kontextusban születnek, és éppúgy reflektálnak szüzséjük korára, mint arra a korra, amelyben születtek. 

A streaming azonnalisága miatt képes globálisan szinkron hatást gyakorolni. Ennek a jó oldala, hogy így világszerte kialakul egy közös élmény- és mítoszanyag egy minden szempontból tagolt befogadói közeg számára. Ám a negatív oldala az, hogy a sorozatok tudatosan vagy tudattalanul propagandisztikus üzeneteket, követendő normarendszereket sugároznak cépcsoportjaik számára, ezáltal homogenizálva bolygónk rendkívül sokszínű lakosságát. A jelenlegi dömpingközeli tartalomgyártás miatt a sorozatok recepciója egybeesik a befogadással, hiszen egyre elterjedtebb módszer az, hogy teljes évadok egyszerre válnak elérhetővé. Így a befogadás nem nyúlik el időben, követve a hétről hétre vagy napról napra jelentkező új epizódokat. 

Bár a sorozatok segítenek kiterjeszteni tapasztalati bázisunkat a fikción keresztül, az is vitathatatlan, hogy nagyban hozzájárulnak a meglévő normarendszer újraalkotásához, frissítéséhez. Audiovizuális szempontból példát szolgáltatnak a siker, a kudarc, az elismerés, a szexualitás, de még a lázadás normáira is, így ezen élmények megszerzése a fikciók tömegén keresztül is elérhetővé válik, nem kell a befogadónak egzisztenciális kockázatot vállalnia. 

A sorozatgyárakban gyártott tartalmak olyan célcsoportok számára készülnek, amelyek egyetlen globális, fikciós rendszabályok szerint működő térben élnek. Például a Marvel vagy a Disney egymásra épülő, saját univerzumot építő mozifilm-szériájának sajátos (képregény)filmes eszközeit, fikciós szabályait világszerte értik a rajongók, akik otthonosan mozognak akár a Bosszúállók, akár a Star Wars kitalált univerzumában. 

A legtöbb sorozat a tömeggyártás szabályai szerint készül, kipróbált produkciós minták szerint, fősodratú, főleg euroatlanti ideológiák szótárát alkalmazva. Például politikai korrektség, a sokszínűség dicsérete, a felfelé törekvés, a siker kultusza vagy a könnyen beazonosítható hősök. Így, részben a minőségi sorozatok is erősítik az aktuálisan uralkodó fogyasztói kultúrát, táplálják a fennálló világrendet.

A sorozatipar kezdetei (1951-1960)

A műfaj nagyjából egyidős a televíziók megjelenésével. A sorozatok célja ebben az időszakban rendszeresen, egy adott idősávban a tévé elé ültetni a nézőket, és ezt éveken keresztül fenntartani. Erre a feladatra például a varieté-közvetítések nem voltak alkalmasak. A tévés sorozatkészítők a rádiós szappanoperák sikeréből indultak ki, addiktív tartalmak készítésébe fogtak. Ebben az időszakban a sorozatok kevés állandó szereplőt használtak, a 10-12 fős törzsgárda lefedte az archetípusok többségét. A műfaj alfája és ómegája ekkoriban a jól megírt párbeszéd, mely leköti és magával ragadja a nézőt, így nincs szükség komoly formanyelvi bravúrokra.

Az első nem élőben sugárzott, dramatizált tévésorozat a CBS csatorna I Love Lucy (1951-57) című sitcomja volt. Címszereplője ki akar lépni háztartásbeli szerepéből, de minden rész végén kudarcot vall. Így a sorozat a fennálló normarendszert erősítette, illetve számtalan, háziasszonyokat célzó targetált reklám hordozója volt.  

 

A tévésorozatok előállításának elsődleges motivációja a nézői elkötelezettség növelése volt. Ezt például végtelenségig nyújtható sorozatokkal érték el, így az árucikk – akárcsak jelenleg a közösségi médiában – a néző figyelme lett. A legfontosabb cél az volt, hogy hozzák az elvárt nézettséget. A kockázatkerülés miatt ebben a korszakban nem beszélhetünk narratív szofisztikáltságról, se kreatív kísérletezésről. Két antológiasorozat mégis új színeket csempészett a kínálatba: az Alfred Hitchcock bemutatja és az Alkonyzóna nem egy ötlet szerializálására épült, hanem filmes műfajok (thriller, krimi, sci-fi, horror, fantasy) csomagban kínálására. 

Narratív válság, tematikus gazdagodás (1960-1999)

Ebben a négy évtizedben megszilárdult az amerikai sorozatok szerkezeti felépítése. A drámák epizódjai 40-45, a komédiáké 20-25 percesek lettek. Ennek oka az, hogy az Egyesült Államokban a tévéműsorokat tízpercenként szakítják meg a reklámblokkok, és így lehet az egy órás műsoridőt ideálisan megtölteni tartalommal és reklámmal (vígjátéksorozatokból értelemszerűen két epizód fér el egy órában). A sorozatok íróinak ezért eleve úgy kell gondolkodniuk, hogy tízpercenként egy mini cliffhangert helyezzenek el a sztoriban, hogy a reklámok alatt se veszítsék el a nézőket. 

Ebben az időszakban a sorozatok narratív fejlődése ugyan megállt, de különböző zsánereket kezdtek belakni.   

Sci-fi: Star Trek – Űrszekerek (1966-1969)

Krimi: Kojak (1973-78), San Francisco utcáin (1972-77), Petrocelli (1974-76), Columbo (1968-2003)

Bár a felületes szemlélőnek kriminek tűnhet, de a Twin Peaks (1990-1991, 2017) mesterien keveri a különböző zsánereket. A nagyjátékfilmeket rendező David Lynch (Kék bársony, Mulholland Drive) és Mark Frost sorozata a kilencvenes évek egyik legsikeresebb amerikai televíziós produkciója volt, mely dramaturgiai értelemben és művészi igényességét tekintve is reveláció volt a televíziós sorozatkészítés történetében.

 

Szappanopera: napi sugárzású, például Gazdagok és szépek (1987-); heti sugárzású, például Dallas (1978-1991).

Sitcom: M*A*S*H (1972-83) – Robert Altman 1970-es, azonos című mozifilmjének adaptációja, melyben a humorra épülő zsáner drámai ízt kapott.

A kilencvenes években nagyon népszerűvé váltak az állandó izgalmat biztosítani képes szakmákat előtérbe állító sorozatok:

A sorozatok aranykora (1999-2013)

Az HBO, mely előfizetős kábeltévéként indult, nem szorult rá a hirdetésekből befolyó bevételre. A kilencvenes években hozzáfogott a saját narratív tartalmak készítéséhez először a filmek frontján, majd a sorozatoknál. Az általuk gyártott Maffiózók (1999-2007) számít a minőségi sorozatok úttörőjének (bár ezt a címet a Twin Peaks is magának követelheti). Mivel a csatornának nem kellett a hirdetők kegyeit lesnie, egy negatív karakterre építették fel a sorozatot. Kockáztattak és nyertek. Kiderült, hogy nagyobb potenciál rejtőzik a műfajban, létezik kreatív munka és szerzőiség a sorozatok világában is. Amellett, hogy a Maffiózók hús-vér szereplőket mozgat, illetve morálisan problematikussá teszi a szociopata főhősével való azonosulást, különlegessége, hogy inkább tekinthető kis történetek láncolatának, mint egymásra épülő epizódokból álló nagy elbeszélésnek. Irodalmi analógiával: mintha nem egy regény fejezeteit olvasnánk, hanem egymással sok ponton érintkező novellák füzérét. 

 

A Maffiózókkal párhuzamosan indult az NBC-n Aaron Sorkin sorozata, Az elnök emberei (1999-2006), amely a politika világát sosem látott részletességgel és mélységgel mutatta be.

A korszak másik zászlóshajó-szériája David Simon Drót (2002-2008) című sorozata, melynek főhőse nem más, mint Baltimore városa. Öt évadon át nem csupán a helyi drogmaffiát kívánja bemutatni, hanem a rendőrség, a politika, az iskolarendszer, sőt, még a média működését is. Alkotója „vizuális regény”-nek nevezte a Drótot, melynek összetettsége vetekszik a 19. századi nagyregényekkel. 

 

Nem lehet kihagyni a Breaking Bad (2008-2013) című sorozatot sem, mely komplexitásban felveszi a versenyt a Dróttal, fokozatosan antagonistává váló főhőse pedig talán még Tony Sopranónál is emlékezetesebb negatív karakter.

Az utóbbi évtized legnagyobb népszerűségének örvendő szériája, a Trónok harca (2011-2019) határesetnek tűnik az iparos közönségsorozat és a jól felismerhető, autonóm írói szándékokon alapuló minőségi széria között. 

Mennyiség és minőség harca (2013-)

A streaming-szolgáltatók (Netflix, HBO GO, Amazon Prime, HULU, Disney+ stb.) által generált túlkínálat a minőség rovására megy. A sorozatok sok esetben dramatizált marketingvideók, melyek a szolgáltatót promotálják. A szerzőiség háttérbe szorul, a lényeg a fogyasztói igényeknek való megfelelés. A Kártyavár (2013-2018) című sorozatot a Netflix a nézői szokások alapján hozta létre, big data adatokból dolgoztak, így megvalósult az adatvezérelt tartalomgyártás. A streaming-szolgáltatók egyetlen terméke a tartalom, melyet akkor is elő kell állítani, ha nem születtek ihletett, minőségi sorozatok. Egy jó évtizede a hollywoodi sztárok még nem koptatták az imidzsüket a kisebb presztízsű sorozatiparban, mára viszont a nagy nevek kötelező elemmé váltak, és fogyasztásra ösztönöznek. Persze a dömpingkínálatban még nagyobb az élethalálharc, sokkal több szériát kaszálnak el 1-2 évad után. 

A streaming-szolgáltatók sorozatait nem szakítják meg reklámok, így az epizódok szerkezetét nem kell hozzájuk igazítani. Sőt, megfigyelhető a részek időtartamának növekedése. Drámák esetén 50-55 perces, míg vígjátékoknál a 30 perces epizódok terjedtek el. Ez együtt járhat azzal, hogy a történetek ráérősebbek lesznek, kevésbé feszesek. Több idő jut karakterépítésre, a hangulat bemutatására, de a nézők azt is érezhetik, hogy az alkotók túlzottan elnyújtják a sztorit. A Csernobil (2019) óriási sikere óta nagyon sok minisorozat készül. Ezek egy évadból állnak, 5-8 epizódban mesélnek el egy történetet. Olyanok, mint egy részekre osztott 4-6 órás film. A tavalyi év legnépszerűbb minisorozata A vezércsel (2020) volt. 

A jelenlegi korszak is kitermeli a maga minőségi tartalmait, ilyen például (nyilván sok más kiváló sorozatot is lehetne itt említeni) a Fekete tükör (2011-) című antológiasorozat technológiai disztópiája, A törvény nevében (True Detective) (2014-2019) háromévados, szintén antológia-felépítésű bűnszériája, a Breaking Bad előzménysorozataként működő Better Call Saul (2015-), a nyolcvanas évek iránti nosztalgiát meglovagoló és generáló Stranger Things (2016-), a női szempontokat érvényesítő Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), Paolo Sorrentino szerzői kézjegyét viselő Az ifjú pápa (2017) és Az új pápa (2020) vagy a történelmi-életrajzi A korona (2016-), mely az angol királyi család egyes tagjainak magánéletét fikciós elemekkel meséli el.    

 

Források:

Zsolnai György: Spoiler – Esszék a minőségi sorozatok világáról, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2020.

Ethan Thompson és Jason Mittell: How to Watch Television? – New York University Press, New York, 2020.

50 perc lett, maradhat? – Elmélkedés az epizódok optimális hosszáról

A sorozatok

Feladatok:

  1. Próbáld megfogalmazni tíz mondatban a három legkedvesebb sorozatod cselekményét! Milyen hasonlóságokat fedezel fel köztük? Milyen műfaj(ok)ba sorolnád őket?

  2. Találj ki egy saját sorozatot! Több lehetőséged is van. Legyen tipikus Netflix-sorozat, tipikus szituációs komédia, jellegzetes nyomozós, szuperhősös stb.  
    Írd le tíz mondatban, miről szól! Ki lenne a célközönsége? Milyen megjelenési formában (napi vagy heti rendszerességű, esetleg egyszerre kerülnek ki az évad részei), hány évadban gondolkozol? Fogalmazd meg részletesen, miért érdekelné az embereket a te sorozatod? (pl. normaszegő főhősök, nosztalgia a múlt iránt, elvágyódás egy képzeletbeli világba, felszabadító nevetés, bizsergető izgalom, szellemi kihívások, rejtélyek, magukkal ragadó érzelmek stb.)

  3. Szerinted melyik nagyjátékfilm működne sikeresebben 5-8 részes minisorozatként? Miért?  
    Vegyük például Bereményi Géza A Hídember (2002) című, Széchenyi Istvánt középpontba állító filmjét. A legnagyobb magyar élete kellő alapanyaggal rendelkezik ahhoz, hogy nagyjából hat órányi film készüljön belőle. A részek végére lehet az érdeklődést fokozó ffhangert tenni. Párhuzamos szálakon futhat a magánélete és a közéleti szerepvállalása. Jobban ki lehetne fejteni a reformkori szerepét, viszonyát ‘48-hoz, majd a döblingi éveket. Más szereplőket is részletesebben be lehet mutatni.

Borítókép: Shutterstock