Page 110 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

108 Ifjúság és média állam ellen zajló ideológiai hadviselés hosszú távú kampányában, akkor könnyen belátható, hogy ez a téma miért volt kulcsfontosságú a CCTV 2006-ban tartott csúcstalálkozóján. A „kulturális Pearl Harbor” megnevezés pedig jól érzékeltette azt az elmozdulást, amelynek eredményeképpen a média hatalmának szempontjá- ból az ideológia lényegesebbé vált a meggyőzésnél. Eredetileg az IRP azt feltételezte, hogy a média és a közönség érdekei általá- nosságban ellentétesek (mivel a média megerősíti azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek a közönség nagy részének az életét megkeserítik), tehát az „aktív” közön- ség, amely örömöt és biztatást talált a média üzeneteiben, lényegében az „árral szemben” úszik, vagyis a termelők szándékaival ellentétesen cselekszik. Ez a meg- közelítés összefügg azzal, hogy a modell születésének idején intenzív osztályharc folyt az Egyesült Királyságban: mivel a konzervatív politikai erők igyekeztek megnyerni a közvélemény támogatását a munkásmozgalom ellen szervezett táma- dásokban (Glasgow University Media Group, 1976). Ez a politikai projekt a kódo- lás/dekódolás folyamatában nyilvánult meg, mivel a brit televízió jellemzően a nemzeti érdekeket a középosztály érdekeiként értelmezte, így a siker attól függött, hogy a néző a médiáról és a világról való ismereteinek segítségével képes-e „dekó- dolni” ezt a politikai üzenetet. 2 Abercrombie és Longhurst szerint (1998) ebben az összefüggésben ez azt je- lenti, hogy az IRP még mindig a „transzmisszió” modelljéből indult ki, ahol a ha- talom az ipar felől áramlik a közönség felé, még akkor is, ha időközben esetleg akadályokba ütközik, vagy kissé megváltozik. A Super Girl éppen ezeket a bi- zonytalanságokat példázza, mivel a show a képlékeny médiapolitika kontextusá- ban semmit sem „képvisel”. A Super Girl két különböző hatalmi érdek kölcsönha- tásaként született: az egyik a nemzetközi valóságtelevíziózás, a másik pedig egy államilag szabályozott médiarendszer, hatalmas termelési erőforrásokkal és hason- lóan nagy, globális közönséggel. A show politikai jelentésével kapcsolatos kérdé- sek is valójában arról szóltak, hogy a közönség mire volt hajlandó azért, hogy a show részese lehessen; lógjon az iskolából a meghallgatások ideje alatt, vegyen részt a kedvenc előadóikért aktívan kampányoló rajongói csoportokban, vagy egy- szerűen csak költekezzen azért, hogy minden héten a műsor részese lehessen. Eb- ben az értelemben a Super Girl leginkább Abercrombie és Longhurst „spektáku- lum/teljesítmény” paradigmájába (SPP) illeszkedik, amely elsősorban a növekvő számú médiaeseményekre fókuszál, amelyek esetében a közönség a látványosság nélkülözhetetlen részévé válik. Az „SPP” esetében sokkal fontosabb, hogy az em- berek mit csinálnak, mint az, hogy mit gondolnak. Azonban itt a „csinálni” inkább a „performansz” formájában jelent meg, nem pedig „viselkedésként” (behaviour), s ez a közönség cselekvéseinek értelmezésében a tudást hangsúlyozta a külső kény- szer helyett. Az elképzelés lényege az volt, hogy a nyilvánosság a média segítségé- vel nyilvános identitásokat jelenít meg a maga saját előadásaiban, s ezzel képes magára vonni a média vagy más emberek fgyelmét. Ez a megközelítés továbbra is a közönség pozícióját erősítette, amennyiben a legfontosabb kérdés az volt, hogy a