Page 119 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

5. fejezet: Médiahasználók 117 Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem azon a héten. Később két rádió- műsorba is meghívtak, ahol a műsorvezetők azt szerették volna kideríteni, hogy a korabeli „rendezők” vajon miét viselkedtek máshogy nagyanyáinkkal, akik az 1960-as években a Beatlest, majd az 1970-es években a Bay City Rollerst fogadták könnyes szemekkel. Mindkét banda hasonló zűrzavart keltett az ausztráliai turné- juk alatt. Ebből a szempontból a One Direction rajongói létező hagyományt követ- tek, ami felvetette azt az izgalmas kérdést, hogy a tizenéves lányok hisztériája mi- ért visszatérő jellemzője a kulturális történelemnek. Tulajdonképpen ez volt a lényege annak, amit a rádiósok ki akartak deríteni. Azonban a bulvársajtó egyik riportere ennél sokkal harciasabb volt. Vajon nem voltak veszélyben a lányok a repülőtéren? Nem kellett volna megvédeni őket saját maguktól? Végül nem fogják magukat ezért rendkívül kényelmetlenül érezni, ha felnőttek lesznek? Képzeljük csak el, hogy 40 évesen mit gondolnánk arról, ahogy 15 évesen Harry frizurájáról áradoztunk. Ez az aggodalom erősen megdöbbentett. Azzal érveltem, valójában nem is szá- mított, hogy a lányok nem találkoztak a zenekarral, hiszen önmagában az is szóra- koztató volt, hogy a barátaikkal lóghattak egész éjjel – s ez nem túl gyakori a ti- zenéves lányok körében. Ami a későbbi sajnálkozást illeti, nők generációi tették már túl magukat azon a „szégyenen”, hogy sikítva rajongtak egy popsztárért. To- vábbá a One Direction együttest köszöntő lányok, úgy tűnik, pontosan tudták, hogy a fgyelem középpontjába ők kerültek; a legtöbben képesek voltak a megfele- lő pillanatban elájulni, mintha csak sejtették volna, a felnőttek világa hogyan akar- ja látni őket. Amikor a szerkesztői cikk megjelent – nagyjából két oldal terjede- lemben, amelyben szerepelt egy-két saját idézet tőlem, néhány hosszabb vélemény más hírességektől és sok-sok kép magáról a zenekarról –, a pejoratív hangnem félreérthetetlen volt: a One Direction tagjai tehetségtelen klónok, akik rossz dalo- kat énekelnek, és a rajongó lányoknak végre rá kellene jönniük, hogy a banda nyil- vánosan bolondot csinált belőlük. Az újságokban megjelenő cikkek számát látva enyhe csúsztatásnak tűnik az érvelés, hogy a rajongók túl nagy felhajtást csináltak egy olyan együttes miatt, amelyik nem éppen a zenei nagyság csúcsait ostromolja. A One Direction rajongói fogadtatása Ausztráliában néhány érdekes tendenciá- ra mutatott rá. Először is, a tizenéves lányok láthatóan belenyugodtak abba a tudat- ba, hogy a nyilvánosság mohón ráharapott a hisztériájukra. Másodszor, a hírügy- nökségek rengeteg időt és teret szántak a „hisztéria” bemutatásának, amit arra használtak, hogy a médiakultúra más aspektusainak negatív hatásaival kapcsolat- ban tegyenek kritikai észrevételeket. Mindenesetre a vita egy sajátos paradoxonra mutatott rá: a társadalmat élénken foglalkoztatják azok a lényegtelen dolgok, ame- lyeket a „buta” lányok csinálnak az ostoba médiával. Tulajdonképpen ez sokkal logikusabb, mint amilyennek elsőre látszik. A fo- gyasztás központi részévé vált a fatal lányok identitásának, és az azzal foglalkozó kutatás, hogy a tizenéves lányok hogyan használják a médiát arra, hogy tizenéves lányokká váljanak, meggyőző megállapításokat tesz azzal kapcsolatban, hogy a