Page 193 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

8. fejezet: Politikai kommunikáció 191 Elképzelhető, hogy Obama diadalát Arnold Schwarzenegger inspirálta. Schwar- zenegger úgy döntött, hogy indul a 2003-as kaliforniai kormányzói választásokon, mert azt gondolta, hogy a hivatalban lévő Grey Davis rosszul kezelte az állam pénzügyeit. Ez egy olyan bonyolult ügy volt, amely törvényszéki gazdasági vizs- gálaton alapult, és amit nyílt, kimerítő, jogi oknyomozói újságírás kísért végig. Ennek során Schwarzenegger a köztisztviselők számára ismerős kihívással talál- kozhatott; Thornton (2008) rámutatott, hogy az amerikai elnökök azóta próbálták kikerülni a politikai újságírókat, mióta Andrew Jackson saját újságot indított a ti- zenkilencedik században. A hollywoodi akcióhős azonban új megoldást talált a problémára: kihasználva azokat a médiakapcsolatokat, amelyeket hírességként él- vezett, Schwarzenegger a kampányát a kábeltelevíziós talkshow-kban futtatta, ez- által az újságírók bevonása nélkül kommunikálhatott a lakossággal. Babcock és Whitehouse úgy látták, hogy ez a folyamat előre jelezte azokat a változásokat, amelyekre a médiapolitikában lehetett számítani. Azáltal, hogy a po- litikusok a szórakoztató műfajokban közvetíthették az álláspontjukat, méghozzá hosszasan, elkerülhették azt, hogy választ kelljen adniuk az ellenfelük kérdéseire, vagy kitegyék magukat a politikai újságírók inkvizíciójának (Babcock és Whitehouse, 2005). Obama minden bizonnyal élvezte ezt a szabadságot, amikor odapörkölhetett Donald Trumpnak, és nevetségessé tehette a birther mozgalmat és a Fox Newst azzal, hogy feltette a kérdést, vajon „A Donald” fgyelmet fordítana-e más összeesküvés-elméletekre is (például arra, hogy „Mi történt valójában Roswellben? És hol lehet Biggie és Tupac?”), majd megkérdezte, alkalmassá tesz- nek-e valakit az elnöki székre az olyan nagy döntések, mint hogy valaki a színész Gary Busey-t, vagy a The Celebrity Apprentice-ben szereplő énekest, Meatloafot szorongatja meg („azok a döntések ezek, amelyek miatt egész éjszaka nem tudnék aludni”). Obama számára a YouTube olcsó lehetőséget biztosított arra, hogy előhúzza Schwarzenegger trükkjét: úgy beszélhetett a szavazókhoz, hogy közben nem za- varták meg a minden lében kanál újságírók. A Hollywood Reporter megjegyezte, hogy Obama beszédét széles körben posztolták és osztották meg a YouTube-on; Trump lejáratását 7,2 millió alkalommal nézték meg 2011 augusztusáig, több mint 2 millióval többen, mint ahányan az elnök bejelentését látták Oszama bin Laden meggyilkolásáról. És még ez a szám is eltörpül amellett, hogy mekkora fgyelmet kapnak azok a videók, amelyeket a Fehér Ház hivatalos YouTube-csatornáján posz- tolnak (Hollywood Reporter, 2011). A fent említett humoros piszkálódás egy újabb mérföldkő volt Obama kampá- nyában; olyan esetről van szó, amit intim konvergenciának nevezhetnénk. Vagyis a beszéd jól illeszkedett egy olyan médiarendszerbe, amely alkalmas a személyiség megjelenítésére és az önkifejezésre a médiatartalmak megosztásán keresztül – olyan megjelenési és véleménynyilvánítási lehetőségről van itt szó, amivel a politi- kusok és a választók egyaránt élhetnek. Nagy a kísértés, hogy Obama humorérzé- kére úgy gondoljunk, mint egy olyan politikus diadalára, aki egészen véletlenül