Page 21 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

1. fejezet: Miért éppen az ifjúsági média? 19 A Grünwald Nyilatkozat kiadásának 25. évfordulóján jelent meg Carlsson Empowerment through Media Education (Fejlődés a médiaoktatás révén) (2008) című munkája, amely azt vizsgálta, hogyan alakultak 1982-óta a globális, média- műveltséggel kapcsolatos programok, különös tekintettel a fatalokra és a média hatásaival kapcsolatos eltérő nézetekre. A könyv jól érzékeltette a konfiktust azok között, akik úgy érezték, hogy a legkritikusabb kérdés a médiaipar hatalmának kezelése, szemben azokkal, akik az ifjúság pozitív módon történő médiaforrás- használatával foglalkozó vizsgálatok jelentőségét hangsúlyozták. Az egyik oldalon ott volt az érv, hogy a médiaoktatás csak akkor működik, ha sikerül áthidalni azt a szakadékot, amely a fatalok média ízlése és a formális iskolai oktatás között húzó- dik (Buckingham, 2006). Ezt Abdul Waheed Khan, az UNESCO főigazgató-he- lyettese a kommunikációs és információs tevékenység területén végzett szolgálat alapjaként fogadta el (2008). Másrészről a könyv szerkesztői és Davinia Frau- Meigs (2008) azzal érveltek, hogy a médiaoktatás még soha nem volt ennyire fon- tos, mert a médiaipar még soha nem volt olyan erős, és a nemzeti kormányok még soha nem voltak ennyire elkötelezve a szabályozás mellett. Frau-Meigs szerint a globális médiaiparágakról szóló minden objektív tanulmány az önszabályozás irá- nyába való elmozdulás tendenciáját mutatja, amit most kikezdett az, hogy egyesek elkezdtek a fatal közönség kapcsán az „erőszakos és egyéb káros tartalmak” (2008, 170.) témájával házalni. Így például Carlsson is, aki azzal érvelt, hogy a fa- talokat magukra hagyták. Carlsson szerint a fő kérdés az, hogy a felnőttek a mé- diaiparral közreműködve hogyan segítsék a fatalok választásait úgy, „hogy az utóbbi vállalja a fatalok iránti felelősségét” (2008, 21.). Az előző álláspontot Sanjay Asthana próbálta ellensúlyozni azzal, hogy a fata- loktól nem lehet elvárni a politikai elkötelezettséget addig, amíg „problémának”, vagy olyan „fejlődésben lévő személyeknek” tekintjük őket (2008, 146.), akiknek a médiahasználati szokásait ellenőrizni kell. Cary Bazalgette (2008) arra fgyelmez- tetett, hogy alapvetően téves az az álláspont, amely ellenségesen viszonyul egy olyan gyakorlathoz, amit a fatalok élveznek. A médiakutatások elkerülhetetlenül a „hiánymodelleket” erősítik, mivel arra fókuszálnak, hogy a fatalok mit nem tud- nak, ahelyett, hogy azzal a tudással és médiajártassággal foglalkoznának, amelye- ket a fatalok saját médiahasználati gyakorlataik során alakítanak ki. Ahogy Asthana és Bazalgette rámutatnak, minél közelebb kerülnek a kutatók a fatal mé- diafelhasználókhoz, annál optimistábbak a mediatizált demokrácia kérdéseit ille- tően, és azzal kapcsolatban, hogy a média milyen változatos módokon lehet a fa- talok segítségére. A nyilvánvaló nézeteltérés egyrészről Frau-Meigs és Carlsson, másrészről Asthana és Bazalgette között beláttat egy lényeges igazságot a médiakutatással összefüggésben; nevezetesen azt, hogy a médiakutatás önmagában is reprezentá- ciós formának tekinthető. Vagyis, ahogy a médiakutatók a fatal médiafelhasználó- kat kutatják és leírják, hatással van arra is, hogy a fatalok hogyan hallatják a