Page 53 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

2. fejezet: Médiatartalmak 51 Visszatérve Scharrer tanulmányához, egy korábbi erőszakos eseménnyel kapcsola- tos kérdőív megválaszolását befolyásolhatja az, hogy a válaszadó mit gondol arról, hogy mit kell mondania egy olyan helyzetben, ahol a válaszadás a személyes gon- dolatainak és történeteinek a közzétételét jelenti. Amit itt „mérünk”, az valójában az agresszió elfogadása. Azok, akik többször szembesülnek a médiaerőszakkal, elfogadóbbak, mint akik csak ritkán. A Kirsh véleménye szerint ez azt jelenti, hogy a kísérletek során mért agresszió közel esik a valósághoz. A vizsgált mód- szerek védelmében azonban ennél erősebb érvek is felmerülnek, amelyek bizonyí- tékokon s nem csak érvelésen alapulnak. Ezekkel később foglalkozunk. Most az a legfontosabb, hogy megértsük, a kísérletek és a való világ közötti szakadék nagy- ságát jelentősen eltúlozzák. A hatáskutatás mint politikai gyakorlat A hatáskutatásokkal szemben politikai kifogások is felmerülhetnek. Ez azért van, mert a hatáskutatások szelektív olvasata megkönnyíti, hogy bizonyos bonyolult társadalmi problémák okát a médiában keressük. James Anderson (2008) meg- jegyezte, hogy 1970 óta az észak-amerikai társadalomtudósok lelkesen jelentek meg az amerikai kongresszus előtt, hogy bizonyítsák a „tény”: a média káros ha- tást gyakorol a társadalomra. Craig Anderson megjegyzi, hogy a játék volt a leg- utóbbi példa: „A gyerekek, akik sok erőszakos médiatartalommal találkoznak, ezekből olyan tanulságokat vonnak le, amelyek agresszív emberré teszik őket.” (C. A. Anderson kongresszusi meghallgatását J. Anderson idézi, 2008.) Az utóbbi időben született tanulmányok metaanalízise után James Anderson arra a következ- tetésre jutott, hogy ezek az érvek azért maradhattak fenn, mert célszerűek. Az ál- lam és a vállalati világ továbbra is fnanszírozta Craig Anderson és társainak kuta- tásait, mert a társadalmi konfiktusokért egyszerűbb a médiát hibáztatni, mint a munkanélküliséget, az iskolázatlanságot és a teljes szociális kilátástalanságot. Ez azoknak a tudósoknak is kényelmes volt, akik szakmai előmenetele hagyomá- nyos kérdésektől függött, függetlenül a problémák társadalmi relevanciájától. James Anderson úgy vélte, hogy a hatáskutatások nézőpontja eredendően konzer- vatív volt, mert fgyelmen kívül hagyta az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a valós erőszak legfőbb oka valamilyen veszteségben keresendő. Valójában a hatás- kutatás alig volt több, mint egy olyan „háziipar”, ahol a tudósok összejátszottak a vállalati és az állami fnanszírozás szereplőivel azért, hogy a tudást önző érdekek mentén újrahasznosítsák (2008, 1276.). Ez akkor válik politikai témává, amikor a behaviorista aggodalmakat annak igazolására használták fel, hogy miért szükség- szerű beavatkozni abba, hogy a fatalok számukra kedves tartalmakhoz férjenek hozzá (Jenkins, 2006b). Bár lehetséges, hogy a hatáskutatást ezeknek az antide- mokratikus tendenciáknak a támogatására használták fel, a hatáskutatók mégsem