Page 82 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

80 Ifjúság és média rezsimek ellen irányultak, amelyek megfélemlítéssel, médiamanipulációval és láncszavazásokkal tartották fenn a hatalmukat a volt szovjet államokban, Litvániá- ban, Grúziában, Kirgizisztánban és végül Moldovában. A moldovai volt az első alkalom, amikor Twittert használtak, de Mungiu-Pippidi és Munteanu elemzése szerint (2009) nincs annyi demokráciát óhajtó Twitter-üzenet, amennyi le tudná győzni a komoly gazdasági érdekeket. Mungiu-Pippidi és Munteanu azzal érvel- tek, hogy a diákok azért nem tudták elérni a közvetlen céljaikat, mert a gazdasági és a politikai tényezők megakadályozták a generációkon átívelő valódi szövetsége- ket; az angliai diákoktól eltérően a moldovai diákok nem tudták meggyőzni az idősebb moldovaiakat arról, hogy az érdekeik azonosak. Az idősebb emberek attól tartottak, hogy az orosz befolyás tönkre fogja tenni a gazdaságot az állig felfegy- verzett szakadár állam, a Dnyeszteren Túli Köztársaság segítségével, így nem osz- tották a fatalok ellenszenvét a Kommunista Párttal szemben. A Twitter ezeket a gazdasági és katonai tényezőket nem tudta befolyásolni, s ez végzetes következ- ményekkel járt Európa legszegényebb nemzetének tiltakozásaira (Mungiu-Pippidi és Munteanu, 2009). Jevgenyij Morozovnak az iráni „Twitter-forradalomról” szóló munkája (2009) még élesebb képet alkotott a „Twitter-cinizmusról”. 2009-ben az emberek kivonul- tak Teherán utcáira, hogy az országos választási eredmények ellen tüntessenek. Úgy vélték, hogy a hivatalban lévő Ahmadinezsád-rendszer földindulásszerű győ- zelme választási csalás eredménye volt. A Washington Times a tiltakozást „Twitter- forradalomként” aposztrofálta, mivel „Irán egy digitális írástudó társadalom, sok bloggerrel és hackerrel. A hackerek elsősorban abban voltak aktívak, hogy nyitva tartsák a csatornákat, miközben a hatalom blokkolni akarta őket, illetve a működő proxy portálok hírét is ők terjesztették. Állítólag a hackerek feltörték Ahmadinezsád úr honlapját is egy »cyber-elégedetlenségi« akció (cyber disobe- dience) keretében.” (Washington Times, 2009.) Morozov azzal érvelt, hogy még ha igaz is, hogy az irániak körében magas volt a digitális írástudók aránya, azok az emberek, akik nyugatról követték az eseménye- ket, nem voltak ennyire felkészültek. Ennek eredményeként a tüntetők előtt álló kihívásokat csak súlyosbította a nemzetközi ifjúsági közönség beavatkozása, akik nem értették annak a politikai térnek a természetét, amelyet a Twitter biztosított. Morozov úgy gondolta, hogy a közösségi média nemzetközi felhasználói akaratla- nul is Ahmadinezsád kormányát segítették, és ezt követően a közösségi média ér- tékesebb volt a nemzetközi hírügynökségek számára, mint a tüntetőknek. Morozov elítélte a „slactivistákat” (a közösségi hálózatok olyan felhasználóit, akik több kárt okoznak, mint hasznot), mert nem értették meg azokat az ipari és politikai ténye- zőket, amelyek a közösségi média működését meghatározták Iránban. A slac- tivisták nem igazán próbáltak mély társadalmi kapcsolatokat kiépíteni a tüntetők- kel, és ezért nem látták át, hogy a közösségi média sokkal értékesebb volt a