Page 80 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

78 Ifjúság és média Thompson rámutatott, hogy az angolok évszázadok óta részt vettek olyan zavargá- sokban, amelyeknek nem értették az okait, de ezek az irracionális felkelések (mint például a katolikusok elleni zavargások népszerűsége a késő tizenhetedik század- ban azok között, akik gyakorlatilag semmit sem értettek a katolicizmus és a pro- testantizmus közötti politikai és teológiai különbségekből) mindig az egyenlőtlen- séggel kapcsolatos valódi feszültségeket tükrözték. De Cameron közösségi hálókra vonatkozó ellentmondásos kijelentése jól tükrözi Thompson egyik legalapvetőbb észrevételét: a történelem során azok a kulturális formák, amelyek összehozták az embereket – legyenek azok az egyházak, a szakszervezetek vagy a Twitter –, egy- részről rendet ígértek, másrészről a káosszal fenyegettek. Ez az, amiben a kultúra jelentősége tetten érhető, és ez az oka annak is, amiért Thompson úgy gondolta, hogy a médiatudománynak szüksége van a történelmi nézőpont megjelenésére, mivel annak révén meg tudja különböztetni a média hatalmának jelentőségét más kulturális formáktól. Ha azokat a kritikai tanulmányokat vesszük szemügyre, amelyek a közösségi médiának a fatalok politikai ellenállását támogató szerepével foglalkoznak, azt találjuk, hogy sok szerző követte Thompsont. Ők a Twitter és más alkalmazások demokratikus potenciálja felett érzett eufóriát erősítették, né- hány olyan józanabb elemzéssel, amelyek bizonyos „forradalmak” bizonyos törté- neteivel foglalkoztak, amelyekben a közösségi média fatal felhasználói látszólag képesek voltak hatással lenni a politikai változásokra. Ahogy a huszonegyedik század második évtizede beköszöntött, könnyű volt a médiával kapcsolatban olyan véleményekkel találkozni, amelyek azzal érveltek, hogy a Twitter és a hasonló programok azonnali megoldást kínálnak a politikai részvétel több évszázados problémájára. 2010. december 9-én több ezer angol egyetemista gyűlt össze Londonban az új koalíciós kormány azon terve ellen tilta- kozva, hogy háromszorosára növeljék a tandíjat. A demonstrációkat ellentmondá- sos erőszakhullám jellemezte, de a közösségi média lehetővé tette, hogy a tün- 1 tetők azonnal nyilvánosságra hozzák azt a nézetet, miszerint a rendőrség súlyosbította az aznapi rendbontást. Laurie Penny, az ifjúsággal kapcsolatos kér- désekre szakosodott újságíró a New Statesman című lapnál azzal érvelt, hogy a twitterező diákok bebizonyították, hogy a rendőrség, a hatóságok és a média már nem gyárthatnak megkérdőjelezhetetlen történeteket a rendbontó fatalokról: 2 „December 9-én a Parliament Square-en voltam, a rendőri bekerítésnél (kettling), ahol ép- pen Jody McIntyre mellett álltam, amikor a rendőrök elkezdték bottal ütlegelni őt és testvé- rét, aki a lány kerekesszékét tolta. Másodperceken belül elővettem a telefonom, és twitterezni kezdtem, hogy mit látok; az első visszajelzések percek múlva befutottak, ahogy a felháborodott polgárok szerte az országban bizonyítékokat láthattak a támadásra, és el- kezdték egymással tudatni, hogy mi történt. Mire hazaértem, véresen és sebesülten a to- vábbi rendőri agressziótól, a Jody elleni támadás esete elérte az országos sajtót. 2010 de- cemberére biztosan úgy fogunk emlékezni, mint arra a hónapra, amikor a globális uralkodó osztály elvesztette az információk feletti monopóliumát.” (Penny, 2010.)