Page 234 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra

232 Határtalan médiakultúra Azt akarom tehát mondani, hogy az élet élni akar, és ez csodálatos, csak ezt tudom mondani. Én az elmúlt 50 évben, amit szerzetesként ehhez a házhoz kötve éltem, éltem meg végítélet-napokat is, azt, hogy vége lesz, nem lesz tovább. Most megint, ha magam mögé nézek, látom a fatalokat. Intelligensek, kedvesek, jó- lelkűek. Nincs okom a reménytelenségre. Így vagyok a magyar népünkkel is. Szedett-vedettek, de ha csak annyi jó ember van, amennyit én ismerek, akkor már érdemes értük élni és dolgozni. De hiszem, hogy több van. Csakhogy ez megint a kommunikáció kérdése, hogy mi jut szóhoz? A harsány, a talmi, az olcsó. De azért a mélység hallgat. Sokan vannak, akik a maguk egyszerűségében is rendkívüliek. Gondoljunk csak bele. Nem vagyunk mi mindannyian sztárok. És mégis, mennyi jó ember van. Az én reményem és bizodalmam valahogy az életben, az igényeseb­ bekben, az intelligenciában, a szív kultúrájában van. Szeretném hozzátenni azt is, hogy én alapvetően jónak tartom az embert, s ezt a gondolatot is a Bibliából lop­ tam: megteremtette és látta, hogy jó. Csak mi, emberek szoktuk egymásra mon- dani, hogy a másik nem jó. Volt itt egy Pannonhalmáról elszármazott fatalember. Most már ő is meglett ember, és van két aranyos kis ikergyermeke. Amikor Pannonhalmára jöttek, min­ dig együtt eljöttek a Bazilikába vagy misére, vagy csak úgy. Egyszer, egy óvatlan pillanatban megfgyeltem őket. Az apjuk egy szép szál magas ember volt, és vele jött ez a két kis pöttöm. Bejöttek a templomba, az apjuk megállt, tiszteletet adott az oltárnak, a két babszem felnézett az apjára, mint a jó Istenre, és lemásolták a papát. Ők is megálltak, és tették ugyanazt. Ez csak egy kép. Azt mondom, ha egyénileg valós értéket hordozunk magunkban, az átadható. Nem azt mondom, hogy mindig tömegmozgalom lesz. De átadható. És ez az, ami az embert remény­ nyel tölti el. Változnak a dolgok, és vannak veszélyek, de mindig a mérték, ami fontos, hogy azt felfedezem-e. Vagy elúszom velük. Az éjszakai internetezés és egyéb dolgok szerzeteseket is vittek már a végső romlásba, pedig az ember igazá­ ból nem ezt várná. Fontos, hogy milyen a család, ahol felnő a gyermek, de néha az ember rácsodálkozik egy-egy gyerekre, hogyan tudott ez ebben a világban olyan ártatlan maradni. Van az embernek egy nemes tisztasága, igényessége. Valahol ezek a kapaszkodói az embernek. Nem tudok ítéleteket meg statisztikákat monda­ ni, csak a reményemről tudok tanúskodni. Az emberi nem története meg ennek az országnak a története is ebben erősít meg, annak ellenére, hogy ma nem vagyunk, messze nem vagyunk optimális állapotban. Még egyet mondanék, amit nagyon fontosnak tartok, és amivel kapcsolatban sok téveszme van. Nem az istenhit viszi az embert a tévutakra, hanem a haladásba vetett hit. Ez egy felvilágosodásból jövő, bizonyos értelmű fxáció az életben. Azt gondolom, hogy ha most a világot, az emberi nem életét, kríziseit nézzük, akkor nekünk nem a fejlődésre, hanem – ha boldogok akarunk lenni – egy egyszerűbb életvitelre kell berendezkednünk. És a boldogság nem az anyagi bőségtől, hanem a bensőnk tartalmától függ. Ezért kell ezt kiművelni vagy tudatosítani a most felnö­ vekvő nemzedéknél. Akinek füle van a hallásra, hallja meg. Mert van, akinek van füle, de nem hallja meg, és akinek látása van, nem biztos, hogy látja is.