Page 114 - James Potter – Médiaműveltség

90 II. rész: A közönség ben úgy tűnik, azok a szülők használják legkevésbé a besorolásokat, akiknek leg- inkább szüksége lenne rájuk; és leginkább azok élnek velük, akik egyébként is nagy gonddal felügyelik, hogy mit néznek a gyerekeik (Abelman, 1999; B. S. Greenberg és Rampoldi-Hnilo, 2001). A besorolások megjelenése és fejlesztése egyáltalán nem stimulálta arra a többi szülőt, hogy jobban odafgyeljenek, és fel- ügyeljék gyerekeik tévénézési szokásait. A megkérdezett szülőknek csupán 39%-a mondta azt, hogy rendszeresen alkalmazza a besorolásokat (Jordan, 2001). A V-chip megjelenésének tízéves évfordulóján a Kaiser Family Foundation egy felmérést végzett 800 olyan szülőt megkérdezve, akiknek 2–17 éves korú gyerekei voltak, melyből kiderült, hogy a szülőknek mindössze 17%-a használta valaha is a tévékészülékébe épített V-chip nevű eszközt („V-Chip Still Not Taking Flight”, 2009). Ennek egyik oka az a széles körben elterjedt nézet, hogy a tévés hálózatok által megadott besorolások nem jól használhatók vagy nem korrektek. Ezt a nézetet iga- zolták azok a kutatók is, akik a műsorbesorolásokat elemezték. Kunkel és társai például (2002) kimutatták, hogy bár a korcsoportos besorolások (TV-G, TV-PG, TV-14 és TV-MA) nagyjából korrektek voltak, a tartalmi leírókat (V, S, D és L – V = violence/erőszak; S = sex/szex; D = dialogue/szexuális tartalmú párbeszéd; L = language/trágár nyelvezet) az erőszakos vagy szexjeleneteket, szexuális tartal- mú vagy trágár párbeszédet tartalmazó műsorok döntő többségénél nem alkalmaz- ták. Bizonyítást nyert továbbá az is, hogy a szülőknek csak egy egészen kis hánya- da van egyáltalán tisztában azzal, hogy melyik jelzés mit jelent (Kaiser Family Foundation, 1999; Schmitt, 2000). E témának az itteninél részletesebb kifejtését lásd W. J. Potter (2003). A V-chip egy évtizede volt már forgalomban, amikor a Kaiser Family Foundation kimutatta, hogy a megkérdezett szülők 40%-a szerint a műsorokat nem a valós tartalmukat tükröző módon osztályozzák („V-Chip Still Not Taking Flight”, 2009). Mennyire hasznosak ezek a technikák? Szörnyű helyzet ez, ami három problémára világít rá. Először is úgy tűnik, hogy a szülők valójában csak kevéssé motiváltak a helyzet megoldásában való közremű- ködésre. Persze azt mondják, hogy aggódnak miatta, és hogy törődnek a gyerme- keik jóllétével. Ugyanakkor nem úgy viselkednek, ahogy azt ez az aggodalom dik- tálná. A szülők azt gondolják, sokkal többet megtesznek, mint amit valójában megtesznek, amennyiben a gyerekek beszámolóinak hinni lehet. Még ha a szülők a gyerekekkel együtt nézik is a tévét, lefektetnek bizonyos szabályokat, és aktívan közvetítik is számukra a televíziós terhelést, ez a gyerekek nagy részére még sincs túl nagy hatással