Page 118 - James Potter – Médiaműveltség

94 II. rész: A közönség szimbólumok és képek káosza. A jelzés az az információ, ami a káoszból átjön. Az erősen mezőfüggetlen emberek képesek gyorsan átfutni a mezőt, azonosítani a fontos elemeket, és fgyelmen kívül hagyni a zavarókat. Ezzel ellentétben azok, akik mezőfüggőbbek, elakadnak a káosz mezőjében – az összes részletet meglát- ják, de elszalasztják a mintázatokat és az „összképet”, ami nem más, mint maga a jelzés (Witkin és Goodenough, 1977). Egy weboldalon megjelent hírt olvasva a mezőfüggetlen egyének képesek lesznek azonosítani a történeten belül a ki, mit, mikor, hol és miért kérdésekre vonatkozó fontos információkat. Gyorsan végig- futják a cikket, az ábrákat és képeket, hogy a közölt hír lényegére összpontosít- hassanak. A mezőfüggő egyének is észlelik ugyanezeket a fontos elemeket a tör- ténetben, de egyenlő fgyelmet szentelnek a háttérelemként megjelenő felugró ablakoknak, reklámoknak, fülszövegeknek stb. A mezőfüggő egyén számára mindezek az elemek nagyjából egyformán fontosak, így aztán vélhetően ők épp- úgy emlékeznek triviális részletekre, mint a történet főbb fordulataira. Ez nem je- lenti azonban azt, hogy a mezőfüggők több információt raktároznak el, csak mert többre fgyelnek fel; épp ellenkezőleg történik, hiszen nem jól rendszerezik az in- formációt, amelybe így jó eséllyel épp annyi zörej (periférikus és tangenciális elem) keveredik, mint jelzés (a fő gondolati elemek). Nézzünk meg még egy példát erre! Előfordult-e már velünk, hogy egy hosszú regényt kellett elolvasnunk, és száz oldal után úgy elvesztünk benne és annyira frusztrált, hogy inkább letettük? Lehet, hogy úgy éreztük, épp elindult volna a történet egy bizonyos szereplőcsoporttal, amikor a szerző hirtelen helyszínt és időt váltott, és egy egészen másik csoport szereplőről kezdett írni. És ez akár gyakran megismétlődött a könyvben. Egyszerűen túl sok volt a szereplő, és túl sokféle do- logról beszéltek. Olvasóként pedig maga alá temetett bennünket a sok részlet, és elvesztettük a történet fonalát és értelmét. Ez azt jelzi, hogy a regényíró azt várta el olvasójától, hogy sokkal inkább mezőfüggetlen legyen, mint amennyire alapve- tően mi azok voltunk regénye olvasásakor. Ha így álltunk volna hozzá, képesek lettünk volna befogadni a sok részletet, és felismerni valamiféle tematikus mintá- zatot, majd ezt felhasználva rendszert alkotni a szereplőkre, helyszínekre, időre, párbeszédekre és cselekményre vonatkozó sok-sok részletből, hogy fgyelmünket hatékonyan a legfontosabb elemekre irányíthassuk Olyan kultúrában élünk, amelyet át- meg átjárnak a médiaüzenetek. Ezek jelen- tős része pusztán zörej; vagyis nem szolgáltatja azokat az információkat és érzelmi reakciókat, amelyeket mi szeretnénk. Az információ tömege megnehezíti, hogy különválasszuk a fontost a triviálistól, így aztán sokunkra igaz, hogy nem is fog- lalkozunk a szétválogatással. Ehelyett egy alapjáratú passzív állapotra váltunk, miközben az üzenetek árjában lavírozunk. Ennek az automatikus feldolgozásnak az az előnye, hogy kirostálja a zörejt, de hátránya, hogy a jelzések közül is sokat kirostál. Ha mezőfüggetlenebbek vagyunk, jobban tudjuk programozni, melyek le- gyenek azok az elemek, amelyek felkeltik a fgyelmünket, hogy maximalizáljuk a jelzések kiszűrését, és ugyanakkor a zörejek kirostálását is