A HORROR ANATÓMIÁJA 1. – Hogyan lett Nosferatuból Pennywise?

A félelmetes történetek mesélése, és a biztonságos környezetbe helyezett borzongás keresése már elég régóta velünk élő jelenség. A horrorfilmek azonban mind a mai napig megosztóak, pedig lényegében csak ennek az élménykeresésnek „új” formái. A horror az egyik legrégibb múltra visszatekintő filmes műfaj, és számos, a zsánerben született alkotás rácáfolt már a horrort övező negatív sztereotípiákra is – miközben sok pedig éppen, hogy a rossz beidegződéseket és a horror sablonizációját segítette elő. A horrort vizsgáló cikksorozatunk első részében a műfaj filmtörténeti alakváltozásait vesszük górcső alá.

Kis horrortörténelem – A kezdetek

Horrortörténeti vizsgálatunkat kezdőpontját érdemes még a filmezés megszületése elé helyezni. A történetmesélés igénye már kezdetek óta jellemzi az emberiséget, ezek közt pedig rendszeresen helyet kaptak olyanok is, amelyek az életet fenyegető veszélyekről és negatív érzelmekről szóltak. A velünk élő folklór és népmesék is rengeteg rémisztő, félelmetes részletet tartalmaznak, a szülők eszköztárában pedig mindig volt egy-két úgynevezett „gyermekijesztő” lény, amivel sakkban tarthatták rendetlenkedő gyermekeiket. Ezek az elemek később a műmesékbe átszivárogva ágyaztak meg a XVIII-XIX. században népszerű gótikus regényeknek és rémtörténeteknek (pl. Mary Shelley: Frankenstein, Horace Walpole: Az otrantói várkastély), továbbá a „penny dreadful” (filléres borzasztó, filléres borzongató) gúnynevű ponyvalapoknak, melye olcsó, hátborzongató szórakozást kínáltak az arra fogékonyaknak. A korai filmesekre pedig minden bizonnyal hatással lehettek ezek a félelmetes tömegszórakoztató termékek, hiszen a filmezés már nagyon korai időszakában is megjelentek horrorisztikus filmek. Az újdonság erejével ható kezdeti mozi még vásári attrakciónak számított: nem a történetmesélés volt az elsődleges szerepe, hanem az új technológia segítségével a nézők megdöbbentése, ami nem kevés esetben együtt járt egyfajta szenzáció- és sokkélménnyel. A színházi közegből érkező George Méliès egy véletlennek köszönhetően fedezte fel a film „megvágásában” rejlő erőt. Egy felvétel visszanézésekor vette észre, hogy a képen látható omnibusz hirtelen halottaskocsivá változott. A film készítése közben ugyanis elakadt a film, majd újraindult. Felfedezésének nyomán pedig hamar a trükkfilm mesterévé vált, az átalakulás, a metamorfózis motívuma pedig azóta is a horrorfilmek egyik kedvelt toposza. Az egyik első horrorként címkézett film is a nevéhez fűződik, ahol a gótikus kastély ablakán berepülő denevér Mephistová alakul.

George Méliès: Az ördög kastélya (1896)

Később a rémfilm az első egységes filmstílus, a német expresszionizmus kedvelt témájává vált, és még száz évvel később is felismerhetők a horrorfilmeken azok a sajátosságok, amik ebben a korszakban kapcsolódtak a műfajhoz és szilárdították meg annak kifejezőeszközeit. A szokásostól eltérő, megdőlt képkivágások, az átlós kompozíciók, az erőteljes kontraszttal megtámogatott fény-árnyék hatásra építő látványvilág vagy a természetfeletti, irracionális lények megjelenítése ma is jellemző a horrofilmekre. A korszak kiemelkedő és meghatározó filmjei a Nosferatu (Friedrich Wilhelm Murnau, 1922) és a Dr. Caligari (Robert Wiene, 1920).

Friedrich Wilhelm Murnau: Nosferatu (1922)  

Ám nem ekkor vált külön műfajjá a horror. Az 1930-as években Hollywood és főleg a Universal stúdió sorra gyártotta a különböző szörnyetegeket felvonultató filmjeit, amiket már célzottan a horror címkével látott el. A Drakula (Tod Browning, 1931), a Frankenstein (James Whale, 1931) vagy A Láthatatlan ember (James Whale, 1933) erős kontrasztra építő látványvilága egyértelműen magán hordozza a német expresszionizmus jegyeit, de a filmgyártási technológia fejlődése már lehetővé tette az alkotóknak a félelemkeltés eszköztárának bővítését is, hiszen megjelent a hangosfilm. A Drakulát játszó Lugosi Béla vaskos akcentusa és hanghordozása nemcsak az idegenektől való félelem akusztikus kifejeződése lehetett, de a különböző hangeffektek, így Frankenstein szörnyetegének morgása, a gépek zörejei és az éjszakai lények hangjai még nagyobb hatás kiváltására adtak lehetőséget, amit csak fokozott a hátborzongató zenék használata. A horror a mai napig erőteljesen támaszkodik az akusztikai rémületkeltésre. A sötétből hirtelen, hangosan előtörő rém (vagy macska), a megcsörrenő telefon, a pár hangból felépülő sejtelmes dallamok vagy a disszonáns, kaparászó hegedűfutamok önmagukban is nagyobb hatást érnek el, mintha csak a borzalom képeit néznénk.

A Halloween főcímdala a bizonyíték, hogy csupán pár hang is képes ránk hozni a frászt

A filmgyártás természetesen nem független attól a társadalmi, gazdasági légkörtől, amiben létezik. Ahogy egy gazdasági visszaesés negatív hatással lehet a gyártásra vagy a filmek minőségére (és akár pozitívan is befolyásolhatja a kreativitást), épp úgy a korszellem is rányomja a bélyegét a filmek hangulatára, tartalmára – a horror pedig kifejezetten alkalmas társadalmi krízisek metaforikus megjelenítésére. A már említett német expresszionizmusban az első világháború utáni szorongás fedezhető fel, a ’30-as évek Universal horrorjaiban a tőzsdekrach utáni gazdasági világválság okozta bizonytalanság és az idegenektől való félelem érhető tetten. A harmincas években a horror gyors felfutását egy hasonlóan gyorsan érkező hanyatlás jellemezte. Az anyagi gondokkal terhelt gyártók és a mozik megpróbáltak minél gazdaságosabban működni, így jött létre a dupla vetítés (double feature) intézménye. Egymás után vetítettek egy nagyobb költségvetésű, presztízsértékű, sztárokat felvonultató „A” filmet, és egy rövidebb, kisebb költségvetésű „B” filmet, ami rendszerint sci-fi és/vagy horror volt. A műfaj hanyatlásához az is hozzájárult, hogy az 1934-ben kötelezővé tett Hays-kódex miatt a stúdiók erőteljes öncenzúrát gyakoroltak. A horror sokáig megmaradt B-filmes zsánernek, és alantas szórakoztatási formának tartották. A második világháborút követő hidegháborús években főleg az olyan inváziós sci-fi horrorok domináltak, amikben központi téma volt az identitásromboló idegen ideológiák, főleg a kommunizmus beszivárgása (A testrablók támadása, Don Siegel, 1956), a légitámadásoktól (A lény – egy másik világból, Christian Nyby, 1951) és az atomenergiától való félelem (Gojira, Ishiro Honda, 1954).

Az ötvenes évek végére, és a viharos hatvanas években a horror célzottan a nézői igények kiszolgálására, figyelmük kiaknázására keresett egyre extravagánsabb irányokat, és a filmek is extrémebbé, véresebbé váltak vagy éppen meztelenséget is tartalmaztak: ezt a korszakot az úgynevezett exploitation filmek jellemzik. A vásári mutatványos hagyományokhoz visszakanyarodva szenzációhajhász marketingfogásokkal csalogatták be a nézőket a moziba. William Castle rendező, producer filmjeinek vetítésén például előfordult, hogy a film egyes részei közben rezegni kezdtek a székek, vagy egy jól időzített, fluoreszkáló csontváz húzott el a nézők feje fölött, és még olyan is, hogy rémület-szüneteket iktattak be. Ugyancsak ebben az évtizedben született meg a modern horrorfilm, ahogy ma ismerjük. Alfred Hitchcock Psycho című filmje a hétköznapokba helyezte a félelmet: szörny helyett az emberi psziché sötét oldalát tette meg a borzalom forrásának.

A Psycho táplálkozik a megjelenését megelőző évek trendjeiből, de a nagyközönség számára is igényes, mozgóképileg is precízen kimunkált formában. Az évtized végén az exploitation, a Psycho, az európai filmes újhullámok és a forrongó társadalmi helyzet egyvelegéből olyan filmek születtek, amelyek nyomán kialakult a modern horrorfilmek ma is ismert formanyelve. Az élőhalottak éjszakája (George A. Romero, 1968) és a Rosemary gyermeke (Roman Polanski, 1968) a felszínen is hatásos filmek, de mélyebb rétegeikben társadalomkritikát is tartalmaznak (pl. az afroamerikaiak helyzetére vagy a patriarchális berendezkedésre vonatkozóan). A hetvenes években a horror műfaj már elindult azon az úton, hogy ne pusztán a félelmeket kiaknázó, olcsó bazári műfajként tartsák számon. A nézők és a kritikusok egyre inkább kezdték felismerni az erősségeit, miközben a filmesek új irányokat szabtak a műfajnak és megmunkáltabb filmeket kezdtek készíteni. A horror presztízsének visszaállításához sokat hozzátett az 1973-as horror kasszasiker, Az ördögűző számos Oscar-díj-jelölése, amiből kettőt meg is nyert (legjobb adaptált forgatókönyv és legjobb hangvágás). Az első igazi blockbusterként számon tartott A cápa (Steven Spielberg, 1975) pedig újabb bizonyítékul szolgált, hogy a horror a fiatalok kíváncsiságát és pénztárcáját kiaknázó olcsó rémisztgetésből felnőtt műfajjá vált, amit kritikai, anyagi és közönségsiker is övezhet. Az évtizedben előtérbe kerültek a vallásos, okkult, valamint a családi traumákhoz köthető témák, az A cápa sikere rengeteg állatos horrort hívott életre (a békáktól a nyulakon át a piranhákig) és megjelent a következő évtizedekben nagyobb szerepet kapó, a betegségeket, testi deformitásokat és azok pszichológiai hatásait középpontba helyező testhorror is, valamint a slasher is ekkor kezd kibontakozni a Halloween (John Carpenter, 1978) nyomán. A horror franchise-osodása is ekkor indul meg, de a következő évtizedben válik igazán meghatározóvá a futószalagon gyártott folytatások nyomán.

A horror kategóriáinak és alműfajainak gazdagságát jól érzékelteti a fenti táblázat. Meg kell azonban jegyezni, hogy a filmműfajok képlékeny volta és a zsánerötvözetekből születő hibridek miatt érdemes rugalmasan, csak sorvezetőként kezelni a kategóriákat a szigorú skatulyázás helyett.

A horror második aranykorától napjainkig

A nyolcvanas években megjelent az otthoni szórakozás új formája, a videómagnó. A nagyobb költségvetésű, szakmai elismertséget is bezsebelő filmek mellett (pl. A ragyogás, Stanley Kubrick, 1980) megszaporodtak azok az olcsóbb, tömeggyártott zsánerfilmek, amik a moziforgalmazást kihagyva egyenesen videókazettán jelentek meg. Mivel az évek folyamán a közönség ingerküszöbe is kitolódott, a horror a hagyományos hatáskeltő eszközeivel már kevésbé tudta kiváltani a nézők meghökkenését, ezért ismét folyamatosan egyre erőszakosabbá és véresebbé váltak. A korszak legjellemzőbb alműfaja a slasher (kaszabolós), ahol egy jellegzetes kinézetű gyilkos gyakran ikonikussá váló fegyverrel a legkülönbözőbb módokon teszi el láb alól a tiniket. A műfaj jellegénél fogva kifejezetten grafikusan ábrázolja a haláleseteket, ahol az újabb és újabb, borzalmasságukban is kreatív halálnemek határozzák meg a zsáner szórakoztatófaktorát. A slasher sokat idézett klasszikusában, a Péntek 13-ban (Sean S. Cunningham) szilárdulnak meg a zsáner alapjai. A bulizó, szexelő tinik a gyilkos elsődleges célpontjai, az ártatlan, szüzies lány pedig általában a történet túlélője (final girl, azaz utolsó lány), aki a potenciális folytatásokban is fontos szerephez jut. A válogatott gyilkosságok után gyakran érkezik valamilyen meghökkentő csavar is. A Halloween receptjéből keletkezett alzsáner a rengeteg, egyre inkább gyengülő másolat miatt a évtized végére kifulladt. Mivel széles közönséghez jutott el és igény is mutatkozott ismét a horrorra, a műfaj ekkor élte második virágkorát. Ez az évtized ágyazott meg a zsánerben népszerű remake, reboot, folytatás áradatnak és a mai napig tartó horror franchise-ok megszületésének. 

A kilencvenes évek horrortrendjeiben jelentős szerepe volt a posztmodern önreflexiónak és intertextualitásnak (szövegköziségnek). Az olyan filmek, mint például a Sikoly (Wes Craven, 1996), Az új rémálom – Freddy feltámad (Wes Craven, 1994) vagy az Alkonyattól pirkadatig (Robert Rodriguez, 1996) építenek a zsáner meghatározó elemeire, de tudomásul veszik saját műfajiságukat, folyamatosan utalnak más művekre és kiforgatják a jellemző szabályokat. A slasher sem tűnt el teljesen, sőt, a Sikoly sikere után folyamatosan érkeztek a nyolcvanas évek filmjeiből táplálkozó kaszabolós tinihorrorok, ahol a gyilkos karakteressége már nem volt annyira fontos (Végső állomás, Tudom mit tettél tavaly nyáron), de a brutális gyilkosságok is háttérbe szorultak a korhatárbesorolás alacsonyabb szinten tartása és így a sikeresebb moziforgalmazás és a szélesebb közönség elérése miatt. A kétezres években viszont előtérbe kerültek a brutális kínzásokat kendőzetlenül ábrázoló explicit alkotások (Fűrész-széria, Motel), és ekkor élte virágkorát a „found footage”, azaz a talált, eltűnt felvételként tálalt kifejezési forma is (pl. Parajelenségek, Oren Peli, 2007). Az egyre kegyetlenebbé és kendőzetlenebbé váló véres csonkítások adják ennek a vonulatnak a sajátosságát, és mind külföldön, mind itthon kivívta néhány alkotás a legmagasabb korhatárbesorolást (ezt itthon X-szel jelölik). A gyártók és forgalmazók felismerték, hogy a korhatárok miatt csak szűk közönséghez jutnak el, így finomítaniuk kellett a filmek eszköztárán. Az évek folyamán egyre jellemzőbbé vált a fiatalabb közönséget célzó, a maximum 16-os (vagy külföldön a PG-13) karika alá eső alkotások bemutatása, ami a tinihorror egy új hullámát indította el. A horror hatáskeltő eszközei, jellegzetes lényei pedig a tiniket célzó más zsánerekbe is átszivárogtak. Például a Harry Potter-filmekben már kezdetektől jelen volt a rémfilmekből ismerős gótikus látványvilág és atmoszféra, de a szereplők felnövésével együtt komorodott a történet, sötétebbé vált a hangulat és megszaporodtak a halálesetek is. Ugyancsak érdekes horrorhibrid az Alkonyat-sorozat, ahol a rémirodalomból és horrorfilmekből ismerős alakok (vámpír és vérfarkas) alkotják a melodrámákra jellemző szerelmi háromszög két oldalát.    

A kortárs horrorokra a szellemtörténetek, a démoni megszállottság, a családi traumák, a művészfilmes formanyelv, a nyolcvanas évek iránti nosztalgia és a képregényfilmektől kölcsönvett univerzumépítés a jellemző. A Démonok között (James Wan, 2011) két részéhez már számos spin-off, azaz mellékfilm készült (Az apáca, Annabelle), amik hol szorosabban, hol csak utalás szintjén kapcsolódnak a kiinduló alkotásokhoz. Az azonos karakterek és motívumok által létrejött összekapcsoltság révén pedig egy olyan horrorfilm-univerzum épült fel, ami korábban a Universal szörnyfilmjeinél vagy napjainkban a Marvel filmes univerzumánál figyelhető meg. A nyolcvanas évek iránti vonzalom nemcsak a külsőségekben (pl. ruházat és hajviselet) érhető tetten, de az akkoriban jellemző témák és alzsánerek (gyakran öniróniával való) megidézésében is. Az utóbbi években újra szárnyra kaptak tehát a Stephen King-adaptációk (Az I-II, Andy Muschietti, 2017-2019), és a nagy népszerűségnek örvendő Stranger Things című sorozat is sokat merít a nyolcvanas évek popkultúrájából. A Stranger Things történetét már több regény és képregény is kiegészíti, így elindult a franchise-zá válás és a transzmediális történetmesélés irányába, valamint a népszerűségét jelzi az is, hogy fast fashion áruházakban lehet találkozni a sorozat logóját viselő ruhadarabokkal (egyéb klasszikussá vált horror plakátokat és logókat megjelenítő termékek mellett). Bár a gyökerei a hetvenes, nyolcvanas évek komolyabb szakmai elismerésben részesült filmjeiből táplálkoznak, ugyancsak sajátosan kortárs jelenség az arthouse horror vagy post-horror. Az olyan filmeket szokták így címkézni, melyek a horror klasszikus hatáselemei és sablonos történetei helyett/mellett művészfilmes eszközöket, szokatlan látványvilágot használnak és komoly társadalmi, pszichológiai kérdéseket tematizálnak (Az örökség, Ari Aster, 2018 vagy Suspiria, Luca Guadagnino, 2018).   

Bár a horrorfilmeket csak ritkán tüntetik ki a legmagasabb szakmai sikert jelentő Oscar-díjjal, a közönség mindig vevő egy jó kis borzongásra. A horrort tekinthetjük az egyik legköltséghatékonyabb filmműfajnak. A negyvenes évek dupla vetítéseinél sem volt véletlen, hogy éppen a horror volt a legnépszerűbb B-filmes zsáner. Számos produkció bizonyította már, hogy egészen kis költségvetésből is hatalmas anyagi siker keletkezhet, az alacsonyan tartott gyártási költségek miatt pedig kicsi a bukás kockázata és mértéke is. Például a Parajelenségek utómunkákkal együtt számított 230.000 dolláros gyártási költség mellett több mint 193 millió dollárt termelt a mozipénztáraknál (folytatásaival együtt, franchise szinten pedig 890 milliót dollárt), vagy a „found footage” őrületet mozgásba lendítő Ideglelés (Daniel Myrick, Eduardo Sanchez, 1999) is nagyjából 6-700.000 dolláros összköltsége mellett 248 millió dollárt hozott az alkotók konyhájára.  

Feszültség vagy ugrófrász?

A horrorfilmek két módon próbálják ránk hozni a frászt. Az egyik az úgynevezett suspense, melynek lényege a folyamatos feszültségkeltés. A másik pedig a gyorsan ható ijesztgetés, amitől valóban ugrunk egyet ültünkben, a jump scare. A legtöbb horror igyekszik mindkét elemet használni. 

A suspense lényege, hogy a néző többet tud, mint a film szereplői; és mivel ismeri a veszélyeket, izgul a szereplőkért. Ennek a dramaturgiai fogásnak a célja, hogy fenntartsa a néző figyelmét és irányítsa az érzelmeit azáltal, hogy bevonja őt a film cselekményébe és mindentudóvá teszi. A suspense-t gyakran kíséri valamilyen különös atmoszféra, amit a hangok és a képi világ együttese hoz létre. A horrorokon kívül a krimikben és a thrillerekben is használják ezt a módszert. A híres rendezők közül Hitchcockot tartják a technika tökélyre fejlesztőjének. 

A jump scare gyorsan és általában váratlanul csap le a nézőre, erős hanghatásokkal vagy zenével aláfestve. Míg a suspense egy hosszan előkészített, komplex dramaturgiai eszköz, addig a jump scare a kép, vágás és hang együttesével könnyen előidézhető. Ezek a pillanatok akkor működnek a legjobban, ha a feszültség folyamatos áramlása vagy a szélsőséges ellentéte, valamilyen hétköznapi tevékenység gyakorlása előzi meg. A hatást többféleképpen is elő lehet idézni, például gyakori az úgynevezett cat scare (macskás ijesztés), amikor egy olyan különös hang kelti fel a szereplő (és a nézők) figyelmét, melynek forrásáról később kiderül, hogy csupán egy macska vagy egyéb állat okozta. Miután mindenki megnyugodott, a film készítői sűrűn élnek vissza a helyzettel, és a macska után közvetlen a rémet vagy a veszély forrását mutatják, aki mégiscsak lecsap. A reveal scare (leleplező ijesztés) szintén ismerős lehet. Egy ajtó vagy egy fürdőszobatükör kinyitása majd becsukása után hirtelen ott terem a félelem tárgya.

 Az Ördögűző 3-ban egészen új módon alkalmazták a jump scare-t

A 80-as évekre tehető a jump scare első fénykora, a slasher műfaj is ekkoriban teljesedett ki. Természetesen ezt megelőzően is használták az ijesztgetés ezen formáját a filmekben, ám lényegesen ritkábban és általában jó indokkal. A 80-as évektől kezdődően a mai napig futószalagon készülnek a – kritikusok szerint – olcsó ijesztgetős, jump scare-filmek, gondoljunk csak a kliséktől hemzsegő tinihorrorokra. A jelenleg népszerű horrorok a jump scare mellett igyekeznek több hangsúlyt fektetni a suspense, a karakterek, az atmoszféra és a történet kidolgozottságára. A Démonok között és a rendező (James Wan) többi filmjének sikere valószínüleg ebben keresendő. 

Fontos megemlíteni, hogy mivel a horrort előszeretettel fogyasztó közönség sűrűn találkozik az ijesztgetés különféle formáival, ezért egy idő után beállhat a fásultság, az érzéketlenség. Ennek következtében egyre erősebbnek kell lennie az ingernek ahhoz, hogy ugyanazt a hatást érje el, ez így van a különböző függőségek esetében is. Épp ezért érezhetjük azt, hogy az utóbbi évek horrorfilmjei egyre véresebbek és gyomorforgatóbbak. 

Összegzés

A film korai hagyományaiból kiindulva a horrorfilmeket az „attrakció mozijának” iskolájához sorolhatjuk, ahol nagy szerepe van a filmes trükköknek, a látványnak, a megdöbbenésnek és sokkélménynek. Funkciója a hatáskeltés, ami gyakran fizikai, fiziológiai reakciókban is megnyilvánul, így a thriller és a vígjáték mellett a horror is hatáscentrikus műfajnak tekinthető. Gyakran emel be tudományos-fantasztikus elemeket, legyen az például az őrült tudós figurája, a tudomány aktuális felfedezéseinek koncepciója és az ezekből eredeztethető szorongás vagy az ismeretlentől való félelem, tehát a sci-fivel is szoros rokonságot ápol. A horror előszeretettel dolgozza fel saját korábbi témáit, és ciklikusan újrahasználja a műfaj régóta ismert és bevált formuláit. 

Feladatok:

1. Készítsetek egy olyan jelenetet, amiben jumpscare szerepel! A felvétel maximum 3 perces legyen. Egy vagy több jumpscare is megjelenhet. Inspirációnak nézzétek meg ezt a videót:

2. Gyűjtsetek össze minimum 5 olyan hanghatást, zajt, zörejt, ami a horrorfilmekre jellemző, és próbáljátok őket otthoni körülmények között reprodukálni!

3. Nézzétek meg a Psycho című film ikonikus jelenetét! Gyűjtsétek össze az összes olyan elemet, filmformanyelvi sajátosságot, ami a feszültség fokozását szolgálja!  Képzeljétek el, miben lenne más, ha a jelenet jumpscare-t tartalmazna! Készítsetek ehhez storyboardot!

4. Nézzétek meg az alábbi jelenetet! Hogyan lehetséges az, hogy ezt a jelenetet, ami 2 szereplős, 60 színésznővel is fel tudták venni? (Megoldás: a sűrű vágások teszik lehetővé.)

5. Készítsetek olyan rövid horrorparódiát, amiben a horrorfilmekre jellemző hangokon, zörejeken, zajokon van a hangsúly! Derüljön ki, hogy mi a hang forrása! 

Források:

Szentes Gerzson Péter: A horrorfilm

Schreiber András: Hatások és mellékhatások – A klasszikus horrorfilm társadalomtörténeti dióhéjban, In: Kárpáti György (szerk.): A horrorfilm – Válogatott tanulmányok

Huber Zoltán: A szörny bennünk – A horror a hatvanas években, In: Kárpáti György (szerk.): A horrorfilm – Válogatott tanulmányok

Orosdy Dániel: A horror ötszáz árnyalata – A horrorfilm alműfajai, In: Kárpáti György (szerk.): A horrorfilm – Válogatott tanulmányok

Érdekesség:

Hogyan készülnek a horrorfilmek hangeffektjei? 

Milyen kameramunkával érik el a megfelelő hatást a horrorfilmek alkotói? 

Hogyan és miért hatnak ránk erőteljesebben a hangok? 

Ahogy az írásban is említjük, egy minimális költségvetésből készülő horror is rengeteg pénzt tud termelni az alkotóknak. Az alábbi rövidfilm a horrorok üzleti részét dolgozza fel a műfaj eszközeivel.

Bár a Nosferatut tartják az első Drakula-adaptációnak, bemutatása előtt egy évvel, 1921-ben már létezett egy magyar vámpírfilm Drakula halála címmel. A Lajthay Károly által rendezett film kópiái azonban eltűntek, így az utókorra csak néhány fotó és egy filmregény maradt.