Hogyan született meg a kilencedik művészet?

Bár a modernkori képregény születését nagyjából a tizenkilencedik-huszadik század fordulójára helyezik, a képekkel való történetmesélés igénye egészen ősi. Ahogy Scott McCloud rámutat A képregény felfedezése című könyvében, már az egyiptomi falfestmények némelyikét megfigyelve észlelhető egyfajta sorozatszerűség, amely mentén a képek elmesélnek egy jelenetet.

Vagy, ha szemügyre vesszük a bayeux-i falikárpitot, látható, ahogy balról jobbra haladva egy meghatározott sorrendben bontakozik ki a csata minden pillanata. A képsorokkal mesélés történetében említésre méltó William Hogarth munkássága is, aki 1731-ben jelentette meg az Egy szajha útja című hattáblás képsorozatát: ezek a metszetek csak egymás mellé téve, képsorokként érvényesülhettek igazán. A korai példákat hosszasan lehetne még sorolni, ami nem véletlen, hiszen a képek a legtöbbször jó mesélők, tartalmuk könnyen befogadható.

A képregényszerű kifejezési forma, ahogy látjuk, tehát egészen ősi. A valódi képregények kialakulásában viszont nagy szerepe volt a lapkiadás technológiai fejlődésének, ami idővel lehetővé tette az egyre jobb minőségű rajzok publikálását. Így a képregény (közelebbről pedig a képregénycsík) egy közvetlenebb ősének tekinthetők a politikai, közéleti élclapokban megjelenő karikatúrák. A karikatúrák gúnyos, szatirikus módon, egy képbe sűrítve jelenítettek meg egy-egy aktuális közéleti jelenséget képaláírással kiegészítve. Egy idő után a rajzolók elkezdték kinőni az egy kép nyújtotta mozgásteret, így létrejöttek azok a több képből álló karikatúrák, amik egy folyamatot, „előtte-utána” verziókat vagy „akció-reakció” párokat mutattak be.  

Jankó János: A látcső két vége (Borsszem Jankó, 1880)

A modern képregény atyjának viszont a frankofón svájci Rodolphe Töpffer tekinthető, aki 1830-tól kezdve mesélt el szatirikus történeteket rajzfigurákkal és osztott panelek használatával. Akkoriban a képregény még nem definiált művészeti ág volt, maga Töpffer is „vegyes természetű” könyvként írja le alkotását. És bár kiemeli, hogy szöveg kép nélkül, valamint kép szöveg nélkül nem teljes értelmű, valójában ő maga sem ismerte fel felfedezése súlyát. Nem tekintette magát sem írónak, sem képzőművésznek, és ahogy maga a képregény is egyfajta köztes műfajként, meghatározatlanul várta, hogy a huszadik században aztán kibontakozhasson.

Bár hivatalosan „megszületett”, az azóta kilencedik művészetként is emlegetett új médiumot eleinte még nem igazán tartották értékesnek. Képek és szavak ötvözeteként vagy a képek, vagy a szavak mércéjével szemlélték és ítélték meg, így sokat kellett várni a képregény sajátos, egyedi nyelvének méltatására. 

A különböző földrajzi területeken a képregény médiuma egészen más evolúciós utat járt be. Ennek alapján beszélhetünk amerikai, európai, valamint japán képregénykultúráról. Bár a képregény eszköztárának használatát tekintve számos hasonlóságot és egymástól átvett formulát találhatunk, egészen mást jelent a képregény az említett területeken.

Amerikában az első lépéseket a modern képregény kialakulása felé a The Yellow Kid tette meg. Ez a sárga ruhás rajzfigura Joseph Pulitzer napilapjának, a New York World-nek a vasárnapi mellékletében jelent meg az első comic stripek egyikeként, először 1896-ban. Humoros politikai és társadalmi kommentárok kíséretében fektette le a dinamikus párbeszédeket tartalmazó szóbuborékok használatának alapjait. Mivel a szóbuborékok a képregények jellegzetes kellékei, egyes kutatók a sárga kölyök megjelenéséhez kötik a modern képregény kialakulását. 

Edison fonográfja a The Yellow Kidben és a dinamikus szóbuborék korai megjelenése

Népszerűségének hatására hamar elterjedt a műfaj, egymás után jelentek meg a sajátos rajzfigurák, hol emberként, hol antropomorfizált állatként. 1933-ban a legkedveltebbeket könyvformába rendezve kiadták – a legtöbb szakértő ezt nevezi az első képregénykötetnek.

A húszas évek vége felé figyeltek fel a kiadók az akció iránti növekvő igényre. Ekkoriban jelent meg a jól ismert őserdei Tarzan és az űrben kalandozó Buck Rogers figurája – igaz, ők a ponyvaregények és magazinok lapjairól már ismert, mondhatni „jól bejáratott” figurák voltak, akiknek jól állt a képregényhős szerepe is. A korszak ponyvalapjai és képregényfüzetei szoros rokonságot ápoltak, hiszen céljuk ugyanaz volt: olcsó, könnyen elérhető és megérthető, kalandos történeteket mesélni azoknak, akiknek a költségesebb szórakozási formák megfizethetetlenek voltak. A mítoszokból, mondákból és folklórból ismert jótevő vagy akár félisteni figurák (mint például Robin Hood vagy Herkules), valamint a vadnyugat maszkos igazságosztói olyan öntérvényű bűnüldöző karaktereket ihlettek a ponyvakultúrának, mint Zorro, az Árnyék, a Fantom vagy az először rádiójátékban megjelenő Zöld Darázs, akiket a szuperhősök prototípusának tekinthetünk.

Áttörés volt Superman 1938-as megjelenése, az első különleges erejű szuperhősként ugyanis egy sajátosan amerikai jellegű tendencia első hírnöke lett. A képregény aranykoraként is emlegetett időszakban olyan, ma is népszerű szuperhősök láttak napvilágot, mint Batman, Wonder Woman vagy Amerika Kapitány. Nem csoda, ha a nevek ismerősen csengenek, hiszen régi törekvés a képregények megfilmesítése. A Marvel körülbelül két évtizedes munkálkodásának eredményeképpen pedig létrejött a különleges erejű szereplők modern filmes univerzuma, amivel új szintre emelték a szuperhősök iránti rajongás kultúráját. Az erős, bátor és erényes hősök rajzolt formában is igen hamar népszerűvé váltak, és a második világháború idején kivették a részüket a propagandából is. Mivel széles közönséget értek el, a szupererős patrióták, mint Wonder Woman és Amerika Kapitány a képregények lapjain nemcsak felvették a harcot a tengelyhatalmakkal, de hadikölcsön-kötvények vásárlására is buzdították a lakosságot. Így tehát a legnevesebb képregényalkotók sem kerülhették el, hogy valamilyen módon a propagandát szolgálják. A toborzóplakátokról ismert, az USA-t jelképező Uncel Samből az amerikai képregény nagy hatású alkotója, Will Eisner varázsolt szuperhőst, míg a Marvel arcaként ismertté vált Stan Lee pedig oktatófilmek, plakátok és képregények tervezőjeként szolgált a hadseregben. 

A háború után a képregények egyre szélesebb körű térnyerése sok szülő és pedagógus aggodalmát felkeltette. Kezdetben a gyerekek íráskészségének visszafejlődésétől, valamint irodalmi ízlésük csorbulásától tartottak. Később a horrorisztikus tartalmak és a bűn ábrázolása állt a morális pánik középpontjában. Frederic Wertham pszichológus azt állította például, hogy a fiatalkori bűnözés növekedése és a képregények összefüggésben állnak. Erre a problémára jött létre megoldásként 1954-ben a Comics Code Authority szabályozó rendszer: betiltottak bizonyos horrorfigurákat és a szexualitás ábrázolását is. Az ifjúság védelmét szolgáló kód betartása azonban nem volt kötelező jellegű. A boltok viszont nem terjesztették a CCA általi jóváhagyást igazoló logó nélküli képregényeket, így a kiadók óriás bevételtől estek volna el, ha nem vetik alá magukat a cenzúrának.

1948-ban indult a nagysikerű Peanuts sorozat, amely gyerekeken keresztül mutatott be olyan pszichés problémákat, amelyek szinte az egész társadalmat érintették. A sebezhetőség bemutatása és a szabályozó rendszer bevezetése a szuperhősök új korszakának előszele is volt. Az ezüstkor 1956-ban kezdődött, Flash felbukkanásával. Stan Lee író és Jack Kirby rajzoló párosának olyan ikonikus alakokat köszönhet a Marvel, mint Pókember vagy Hulk. Ők már közel sem voltak olyan tökéletesek sem fizikai, sem erkölcsi értelemben, mint Superman vagy Amerika Kapitány. A Marvel sikere pedig pontosan a karaktereinek relativizálásában, személyes problémáik tematizálásában gyökerezik. A Fantasztikus Négyes egy súrlódásokkal terhelt család történetét meséli el a világmegmentő akcióik közben, Pókember az útkereső fiatalok tipikus problémáival kénytelen szembenézni az életére törő gonoszok mellett. Ezt az időszakot két nagy kiadó, a Marvel és a DC Comics versengése jellemezte, hiszen a rivális kiadónak is egyre komplexebbé kellett tennie szuperhősei jellemét. 

A mainstream kultúra szerves részévé váltak

A szuperhősök újabb trendjével szemben a hatvanas évek végén kialakult egy underground képregénykultúra, különleges, leginkább felnőtteknek szóló tartalommal. Ezekben a képsorokban szabadon szerepelt például droghasználat, szexualitás, politikai véleménynyilvánítás. Az alkotók sokszor humoros köntösben vagy állatszereplőket használva fejezték ki mondandójukat. Megnevezésükre az angol „comix” szót használták a rendes „comic”, azaz képregény helyett, hogy így is megkülönböztessék magukat a mainstreamtől, és egyfelől jelezzék a tartalom korhatáros jellegét. Mivel az érvényben lévő Comics Code Authority hivatalos úton nem engedélyezte volna ezeknek a kiadványoknak a megjelenését, az alkotók alternatív terjesztési lehetőségek után néztek. A magánkiadásban megjelent lapokhoz így leginkább a dohány- és marihuána fogyasztáshoz köthető boltokban lehetett hozzájutni. Ez a kultúrkör volt a megágyazója többek között Allan Moore képregényíró és -rajzoló, valamint Art Spiegelman munkásságának. Utóbbi alkotó nevéhez köthető a Maus, amely egy különleges, állatszereplőkkel elmesélt holokauszt-történet.

Sokakban felháborodást is kiváltott ez a mű

A hetvenes évekre, bár kissé megkopva, de még mindig működött a szuperhősök varázsa. Történeteikben komolyabb témák is megjelentek, mint a környezetszennyezés, droghasználat, alkoholizmus vagy a rasszizmus – ezt az időszakot bronzkornak is nevezik. A „comix” mozgalom mellett a nagy kiadók is egyre több kiskaput találtak a Comics Code kicselezésére. A CCA szabályozása ugyanis nem terjedt ki a magazinokra. A nagyobb kiadók tehát elkezdték magazinként kiadni az erőszakosabb tartalmú történeteiket, így  visszatérhettek a horrorképregények, és velük együtt a vámpírok, zombik, vérfarkasok is. A nyolcvanas évektől a televízió elterjedése és a filmipar népszerűsége rányomta bélyegét a képregénypiacra is. A változásokra a szuperhősöknek is reagálniuk kellett, így a modernkori hősök még komplexebbek és pszichológiailag árnyaltabbak lettek. 

Bár a képregény atyjának a már említett Rodolphe Töpffert tekintjük, az új médium kissé más utat járt be Európában, mint Amerikában. Ezen a kontinensen elsősorban a nyugati, jellemzően francia nyelvterületen indult virágzásnak a képregény. Ezt a tendenciát erősítette a második világháború után kialakult helyzet is. A Szovjetunió befolyása alatt Kelet-Európában csak politikailag hasznos vagy teljesen ártalmatlannak bélyegzett képregények jelenhettek meg (mint például az irodalmi adaptációk), a médium a propaganda szolgálatában állt. 

Francia-belga nyelvterületen a bande dessinée szókapcsolat utal a képregényre, ami „rajzolt csíkot”, vagy „rajzolt sávot” jelent. A 19. század végén a képregény a nyomtatott sajtó és az ifjúsági irodalom találkozása révén kezdhetett virágozni. Először napilapok hétvégi mellékleteiben, majd  specializált lapokban szerepelt. Mivel a francia piacon 1934-től tömegesen jelentek meg az amerikai képregények, egyfajta ellenkulturális törekvés részeként lendült fel a sajátosan franciaajkú képregényipar, amely alkotásoknak elsősorban katolikus folyóiratok adtak helyet. Megszületett Hergé Tintinje, és az ő legnagyobb konkurense, Spirou is. Az 1959-ben megjelenő Asterix az egész világon ismertté vált. A nyolcvanas évekig a francia képregények a folyóiratkultúra részei voltak. A francia ajkú területeken belül érdekes különbségek alakultak ki. Míg a legjelentősebb képregénykultúra Belgiumhoz köthető, Svájc francia részein a képregény-plakát médiuma terjedt el.  

Asterix és Obelix kalandjaiból számos film is készült

A hatvanas években megjelentek az idősebb célközönségnek szánt képregények is. A felnőttképregények nagy korszaka egészen a nyolcvanas évek első feléig tartott. A sokszor szatirikus, sokszor komoly speciális újságok, mint a Fluide Glacial vagy a Métal Hurlant a művészképregények kultúrájának megalapozói voltak. Gyerekek számára is jelentek meg ekkoriban népszerű újdonságok, ilyen volt például Pif karaktere. Ezekben az időkben élesen kettévált a felnőttképregény és a gyermekképregény, valamint a tömegképregény és a művészképregény. A befogadói rétegek közti határt végül Titeuf lazította fel. A Zep művésznéven alkotó képregényes által rajzolt karakter először 1992-ben tűnt fel, és hatalmas népszerűségre tett szert. A kölyökképregény műfaja egyébként a mai napig az egyik legnépszerűbb trend a francia piacon. Ez olyan alkotásokat takar, amelyek főszereplője általában egy 7-12 éves kisfiú, szereplői még a szülők-barátok-tanárok, és jellegzetes helyszínei is egy kisfiú életéhez kapcsolódnak. 

Már egészen a ’40-es évektől sajátosan európai megjelenési forma volt a képregénycsíkok albumokba rendezése. A ’80-as évek közepére ez ahhoz vezetett, hogy a legnépszerűbb karakterek már nem is kerültek a napilapok oldalaira, hanem helyette egyből nagyméretű, keménytáblás könyv formájában jelentek meg. Ez a könyvjellegű kiadványforma a hetvenes, nyolcvanas években az amerikai képregénykiadásra is nagy hatást gyakorolt. Az alkotók egyre inkább szerettek volna hosszabb lélegzetvételű, felnőtteknek szóló műveket készíteni, amik a szerializált füzetekben kevésbé mutattak jól. Így született meg a „graphic novel”, azaz a könyvformátumú képregény, ami vagy egy hosszabb egybefüggő történetet mesél el, vagy korábban füzetként megjelent sztorifolyamokat gyűjt egybe.

Nagy, kifejező szemek, elnagyolt orr, tincsenként megrajzolt haj – aki kicsit is jártas a képregények világában, viszonylag könnyen felismeri a keleti karaktereket. Japánban egészen más kulturális beágyazódása van a rajzfilmek és képregények fogyasztásának. Míg hazánkban ezeket a médiumokat leginkább gyerekekhez társítjuk, ott a rajzolt karakterek nem csak a gyerekeknek szólnak. Korosztálytól függetlenül teljesen természetes, hogy valaki például munkába menet képregényt olvasson a vonaton. Éppen ezért az egyik legnagyobb képregénypiaca Japánnak van a világon. 

Megszokott látvány a képregényt olvasó felnőtt 

A japán képregényeket mangának nevezik. Fontos megjegyezni, hogy a manga megnevezés kifejezetten a japán képregényekre vonatkozik, a koreai képregények megnevezése manwha, a kínai kiadványoké pedig manhua. A manga jelenlegi formája a második világháború után alakult ki. Létrejöttükben nagy szerepet játszottak a háború idején az amerikai katonák által Japánba vitt képregények. A harcok vége és az amerikai elnyomás után tilos volt a militarizmust tematizálni, ez a tilalom viszont nem vonatkozott a mangákra. A modern mangát tehát egy erős politikai kényszer hívta életre. Ikonikus karakter az 1952-ben felbukkanó Astroboy, akinek megjelenése rányomta bélyegét a ma is könnyen felismerhető japán karakterábrázolásra. Megalkotóját, Osamu Tezukát nem véletlenül nevezik a manga istenének. 

Számtalan műfajban találunk alkotásokat: fantasy, sci-fi, történelmi, erotikus, sport, horror, romantikus és még sorolhatnánk. A különféle kiadványok célcsoport szempontjából szinte tényleg lefedik az egész japán társadalmat. Még az egészen fiatal, 1-4 év közötti „olvasók” számára is készül képregény, de külön irány jött létre a szexuális perverziók ábrázolására is. Ezeken kívül nem ritkák a számunkra idegennek ható üzleti- vagy reklámcélú mangák sem. A legtöbb műfajnak megvan a sajátos japán neve és jellegzetességei. A kiadványok fekete-fehérek és puha kötésűek, gyakran az általunk ismert telefonkönyvek méretével vetekednek. A formátum kialakulásában fontos szerepet játszott az ár, hiszen napról napra hatalmas mennyiségben nyomtatják és értékesítik a mangákat. 

A kedvelt mangákból előszeretettel készítenek rajzfilmet, azaz animét. A mangák és animék szoros kapcsolatban állnak. Nemcsak a grafikai vagy dramaturgiai megoldásaik hasonlóságai miatt, vagy azért, mert a mangákból nagyon gyakran készül anime feldolgozás, hanem azért, mert ezek jelentik Japán legfőbb kulturális exportcikkét, és a Japán Alapítvány által szervezett nemzetközi országimázs programok is előszeretettel építenek ezekre a médiumokra. Így a sok helyen kiterjedt és népes szubkultúrává szerveződő anime/manga rajongókat nemcsak a kultúrtermékek iránti rajongás köti össze, de a csoport tagjai gyakran a tágabban értelmezett japán/keleti kultúra rajongóivá is válnak, ami a ruházkodás, hajviseletek átvételében, a J- és K-pop előadók hallgatásában, de még az étkezési szokásokban is megmutatkozhat.

Hazánkban a Sailor Moon sorozat volt az egyik első, televízióban bemutatott anime – igaz, a francia változat alapján sugározták 

Mint láthattuk, különböző utak vezettek el a három képregényes kultúrkör kialakulásához. Az amerikai szuperhősök, az európai albumok vagy a teljes japán társadalom igényeit kielégítő mangák világa látszólag egészen más. Ám ha bármelyik régióban kezünkbe veszünk egy képregényt, mindhárom példányban ugyanazon a nyelven olvashatunk: a képregények sajátos, egyedi nyelvén, amelyben a kép kevés a szöveg nélkül, és a szöveg sem olvasható a képek nélkül. 

Feladatok:

1. Szoktatok képregényt olvasni? Ha igen, miket? Ismertek szuperhősöket? Válasszátok ki a kedvenc képregényeteket vagy képregényhősötöket, és készítsetek róla prezentációt! Mikor mutatták be először? Sorozat vagy album? Ki írta, ki rajzolta? Melyik képregényes kultúrkörhöz tartozik? Készült-e belőle filmadaptáció? 

2. Edgar Degas számtalan festményt készített, amelyeken balerinák, táncosok szerepelnek. Figyeld meg a festményeit! Válassz ki néhányat kedvedre, találj ki hozzájuk egy egyszerű történetet, és állítsd őket eszerint sorrendbe! Egészítsd ki a képeket szöveggel, hogy érthető legyen a történet! Akár szöveg- vagy gondolatbuborékokat is hozzáadhatsz!

Példa:

1. kép: Degas – Young Girl Braiding Her Hair
• „Liza korán felkelt, és izgatottan kezdett készülődni az esti táncbemutatóhoz.”
2. kép: Degas – Dancers
• „Az öltözőben a lányok már nagyon várták az előadást.”
3. kép: Degas – Ballet Scene
• „Szerencsére minden rendben ment. Illetve, majdnem minden…”
4. kép: Degas – Dancer Seated
• „...sajnos Liza elhibázott egy lépést az előadás során. Bár a nézők tapsoltak, őt nagyon megviselte az eset.”

3. Az előző feladathoz hasonlóan készíts összefüggő képsorokat klasszikus festmények felhasználásával! Bármilyen festményt felhasználhatsz!

Források:

• History of Comic Books 
• Kiss Gábor: Képregény, a „kilencedik művészet” 
• Mediativitás, médiumidentitás, „képregény” 
• Vigh Szilvia Zelina: Képregények szerkesztése és digitális nyomtatása 
• A Short History of Manga 
• Superhero – World War II 
• Gyerekek és képregények 
• Hogyan került a szövegbuborék a képregénybe?