Page 131 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

5. fejezet: Médiahasználók 129 korábbi kurzus végzett hallgatói készítették. Arra voltam kíváncsi, hogy a diákok hogyan használják a különböző forrásokat arra, hogy ezeken keresztül értelmez- zék a saját helyzetüket a fatalokról és az antiszociális viselkedésről szóló politikai diskurzusban. Így megkértem őket, meséljék el, miért vették fel a kurzust, hogyan alakult az életük miután végeztek, és mennyiben változott meg az életük, ha egy- általán megváltozott, mióta részt vettek az órán. Mindezt úgy terveztem meg, hogy a média tágabb kulturális kontextusban értelmezhető hatásáról tudjak képet alkotni. A 12 korábbi hallgatóval készült, egyenként egy órás interjúkban gyakran me- rültek fel stílussal és a nemi identitással kapcsolatos kérdések. Susan, aki a tűzol- tóságon kezdett el dolgozni az iskola befejezése után, elmesélte, hogyan fedezte fel a Beacont (azt a tűzvédelmi tanfolyamot, amit az első fejezetben említettem), miu- tán többször meggyűlt a baja a tanárokkal néhány olyan „performansz” miatt, amellyel az osztálytársai elismerését akarta kivívni. Visszatekintve Susan már be- látja, hogy a tanárai miért voltak olyan dühösek rá, de azt is elmagyarázta, hogy a viselkedése annak a külső nyomásnak az eredménye volt, amit az ifjúsági stílus- nak való megfelelés kényszere helyezett rá: „Én azt mondanám, hogy igaz, tényleg mindennek ez az imidzs dolog az alapja. Mondjuk, ha iskolába jársz, és nem nézel ki jól – már a gyerekek szempontjából – akkor megbüntet- nek, és ez az, amikor a megfélemlítés elkezdődik. Ilyenkor nem egyénként jelensz meg, hanem egy csoport tagjaként. És ez a tanárokkal vagy a felnőttekkel is ugyanígy van, ha azt látják, hogy bizonyos fajta ruhákat viselsz, elkezdenek büntetni, csak azért, mert azt szeretnéd, hogy elfogadjanak. Ez szörnyű, mert ha azt szeretnéd, hogy elfogadjon egy csa- pat gyerek, akkor a tanárok nem fogadnak el, mert azt gondolják, hogy mindannyian egy- formák vagytok.” Mindez a stílus kérdését egyéni és kollektív szempontból is megközelíti. Susan le- hetetlen helyzetbe került azáltal, hogy a tanárok szemében egyénként szeretett vol- na megjelenni, miközben a megfélemlítést úgy akarta elkerülni, hogy a társai olyannak lássák, mint a csoport többi tagja. Bármennyire sajnálta néhány korábbi tettét, ugyanakkor úgy látta ezeket, mint az afelett érzett frusztrációnak a kifejező- dését, hogy kevés esélye volt olyan identitást találni, amellyel a saját igényei sze- rint tudott volna beilleszkedni a közösségbe. Jennifer a Beaconről szerzett tapasztalatait a nemi identitás kérdésével hozta összefüggésbe. A kurzusról szóló, egyébként alapvetően pozitív beszámolójában Jennifer elmondta, hogy meglepően kellemetlenül érezte magát az elsősegély-okta- táson: „Amikor a mesterséges lélegeztetést gyakoroltuk, nagyon kellemetlenül éreztem magam, és nem akartam megcsinálni. Ezért az oktatást vezető személy megkérte Christ, hogy küldje ki a többieket a szobából. Így a többiek nem láthattak engem, és így megcsináltam (…).