Page 153 - Andy Ruddock – Ifjúság és média

6. fejezet: Médiaerőszak 151 egy kétlépcsős napirend-kijelölési folyamat eredményeként (Muschert, 2007). A Columbine-ügy pusztán az állandó ismétlés okán maradhatott a köztudatban, de ezt az ismétlést az eset plaszticitása is jól szolgálta, ugyanis egy olyan megtörtént esetről van szó, amely sokféleképpen értelmezhető, és különböző félelmek életben tartására használható fel a folyamatosan változó politikai világban. Alapvetően a Columbine-ügy kiugró jelentősége azzal magyarázható, hogy az üzenetküldő rendszerek folyamatai semlegesítik a szükségtelen jelentéseket. Muschert azt is bemutatta, hogy a Columbine-nal kapcsolatos híradások hogyan teremtették meg a rettegés légkörét azáltal, hogy a beszámolók a történetnek csak egyetlen lényeges elemét emelték ki és hangsúlyozták: „a fatalkorú elvetemült gyilkos” mítoszát. Ez volt a „bűn mítosza”, ami egyes bűnözőket úgy mutatott be, mint akik különösen aggasztó fenyegetést jelentenek a dolgok rendjére: „Először is a mítosznak be kell azonosítania az ártatlan és gyakran tehetetlen áldozatokat. Másodszor, egy mítoszban szükség van bátor és erényes hősökre is. Harmadszor, fel kell bukkanjon egy, az elfogadott és megalapozott normákat, értékeket vagy életmódot fenyege- tő veszély. Végül a bűn mítoszának szüksége van egy olyan deviáns csoportra, akiket a fe- lelősökkel lehet azonosítani.” (2007, 252.) Muschert megállapította, hogy a Columbine-ügyről szóló legtöbb hír „mitikus” volt, mivel főleg az áldozatokra koncentráltak, akik nyilvánvalóan hősök voltak, vagy akiknek a halála azért volt különösen tragikus, mert életük során már szá- mos súlyos kihívással kellett megküzdeniük. A példák között találjuk a tanárt, Dave Sanderst, aki önzetlenül próbálta megmenteni a lehető legtöbb diákot; Cassie Bernalt, egy fatal keresztényt, aki állítólag még akkor sem volt hajlandó lemonda- ni a hitéről, amikor a puska csövével nézett farkasszemet; valamint Isaiah Shoelst, 2 egy afro-amerikai atlétát, aki éppen szívbetegségből épült fel, mielőtt meggyilkol- ták. Ezek a halálesetek mélységesen tragikusak voltak, de lényegében ezek segítet- ték az újságírókat abban, hogy olyan érzelmeken alapuló „forgatókönyveket” gyártsanak, amelyek azonnal világossá tették a közönség számára, hogy ezek a halálesetek miért voltak különösen nyugtalanítóak. Az a kitüntetett fgyelem, amely a tragédia egyes áldozatait övezte, a társadalmi normák és elvárások meg- sértésének hírértékét jelölte (Muschert, 2009). Muschertnek a mítoszról szóló munkái alátámasztják azt a nézetet, hogy az is- kolai lövöldözések az üzenetküldő-rendszerek miatt válnak nyilvános események- ké, nem pedig a közönség morbid fantáziái miatt. Roland Barthes Myth Today (1993) című esszéjében leírta, hogyan jönnek létre a mítoszok, amikor a média a jelrendszereket arra használja, hogy a vitatható politikai véleményeket igazságként állítsa be. A média a történtek feldolgozása során az olyan anyagi dolgokhoz, mint a sajtófotók (jelölők), releváns politikai érveket (jelöltek) kapcsolt, miközben eze- ket a kapcsolatokat úgy tette természetessé, hogy azok a józan ész számára gya- korlatilag elválaszthatatlanokká váltak. A „fatalkorú elvetemült gyilkos” mítosza