Page 156 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra

154 Határtalan médiakultúra a rendszer egészét bírálják – a partikuláris (magán)véleménynél nagyobb érvényre tartanak igényt, azonnal szélsőségesnek, elfogultnak, megengedhetetlenül „esszen- cialistának” minősíthetők. Miután az uralkodó diskurzusokban nem jelenik meg a rendszeregész, csak annak részletei, szeletei, így a rendszeregészre vonatkozó megállapítások (bizonyíthatatlan) „összeesküvés-elméletnek”, a társadalmi több­ ség nevében megfogalmazott kritikák „populizmusnak” nyilváníttatnak Mivel valóban vannak az összefüggéseket rövidre záró összeesküvés-elméletek, demagóg populizmusok, az antikapitalista gondolatok kifejtőinek különösen kell ügyelniük 77 arra, hogy ne csússzanak át ezekbe, bizonyítható tényekre, és ne csúsztatásokra támaszkodjanak; ám még ha ügyelnek is minderre, a tőkeérdekeket szolgáló mani­ puláció által befolyásolt közvélekedésben a radikális antikapitalizmus akkor is ösz­ szemosódhat ezekkel a szélsőségekkel. Pedig a tőke képviselete itt is a szokásos kettős mércét alkalmazza: ugyanazt nevezi populizmusnak, amit – mikor az ő ér­ dekeit szolgálja – demokratikus népképviseletként ünnepel; ugyanazokat ítéli el terroristaként, akiket – mikor az ő érdekeit szolgálja – forradalmárokként, szabad­ ságharcosokként támogat; az általa „összeesküvés-elméletként” elmarasztalt ma­ gyarázatoknál pedig sokkal laposabb, az összefüggéseket rövidre záró gondolat­ meneteket emel időről-időre a divatos elmélet rangjára. (Arról nem is beszélve, hogy saját érdekeit védve időnként gátlástalanul alkalmazza akár a populista demagógia, akár az állami- vagy magán-terrorizmus eszközeit, rendszerellenes zottjai, mint meghatározói a vélekedő egyéneknek. (Lásd például Ernest gellner: Nations and Nationalism. Oxford-Cambridge, Blackwell, 1983.; Benedict Anderson: Imagined Communities. Reflection on the Origin and Spread of Nationalism. London – New York – New Delhi, Verso, 1992.) A nyolcvanas-kilencvenes években divat lett minden nagyobb társadalmi egységet ilyen konstrukció­ ként meghatározni, akár az egész társadalmat is. (Anthony giddens: The Constitution of Society Cambridge, Polity Press, 1984.) Az, hogy ezt főleg „baloldali” társadalomtudósok végezték (akik marxista iskolázottságuk következtében hozzászoktak ahhoz, hogy a társadalmi jelenségekre mint „felépítményekre” tekintsenek), mit sem változtat azon, hogy a gondolati következmények alapvetően megfelelnek a tőke relativizáló érdekeinek. 77 Populizmus természetesen van. Žižek definíciója szerint: „A populista politika végeredményben mindig az egyszerű emberek frusztrációjára, elkeseredésére alapoz, arra az érzésre, hogy »Nem tudom, mi folyik, de elegem van! Ez nem mehet így tovább! Ennek véget kell vetni!« – ami nem más, mint egy türelmetlen kitörés, a türelmes megértés elutasítása, a komplexitás miatti kétségbeesés és a nyo­ mába lépő meggyőződés, hogy lennie kell valakinek, aki felelős a zűrzavarért, és szükségképpen megjelenik a »próféta« vagy a »vezér«, aki éles logikájával mindent megmagyaráz. Éppen a valódi megértés elutasításában rejlik a populista politika tisztán fetisizáló dimenziója. […] Ezért nagyon is megfelelő itt Nietzsche érvelése: a végső különbség a valóban radikális, felszabadító és a populista politika között az, hogy az autentikus, radikális politika aktív, ráerőlteti vízióját a lakosságra, míg a populista alapvetően reaktív, a zavaró betolakodóra adott reakció. Más szavakkal a populizmus meg­ marad a »félelem politikája« egyik változatának: a korrupt betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket.” (Slavoj ŽižeK: 1968-ban a struktúrák kimentek az utcára – vajon megint megteszik-e? Ford. BArthA Eszter Eszmélet (80), 2008. 199–200.)