Page 160 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra

158 Határtalan médiakultúra azonban elfelejtődnek, egyének-csoportok hibájának minősülnek vagy időleges szükségességükkel magyaráztatnak, mihelyt újból ezek az értékek képezik legiti­ mációja alapját. 87 Az adott viszonyok eszményítése érdekében olyan átértelmezéseket is alkalmaz a tőke érdekképviselete, amelyek a tőke azon működéseiért viselt felelősséget, amelyek miatt a rendszer valójában nem ezek szerint az eszmények szerint műkö- dik, áthárítják a rendszer „alattvalóira”. A rendszer helyett tehát maguk az emberek azok, akik „pazarolnak”, akik irra­ cionálisan viselkednek, akik „természetük szerint egyenlőtlenek”; ha rosszul él­ nek, csak ők az okai: nem dolgoznak eleget, nem vállalkoznak eléggé bátran, stb. A tőke azt sugallja (mint már utaltunk rá), hogy ő adja a munkát a dolgozóknak; 88 a nyugdíjasok pedig „eltartottak” (az, hogy nyugdíjas éveik előtt mennyit fzettek be nyugdíjjáruléknak, s mekkora profttal gazdagították munkáltatóikat, feledésbe merül). Az „aki akar dolgozni, az talál munkát” szintén az ilyen rendszervédő, fe­ lelősségáthárító – és egyértelműen hamis – érvelések közé tartozik A kereslet 89 nem csak a munkavégző képzettségéhez nem igazodik; van, amikor számszerűen is alatta marad a kínálatnak: vannak régiók, ahol a munkakeresők egyáltalán nem tudnak munkához jutni. (A tőke ilyenkor is rájuk hárítja a felelősséget: miért nem elég mobilak, miért ragaszkodnak annyira a lakóhelyükhöz? Arról, hogy ez a „ mobilitás” megint kizárólag a tőke érdeke, s a munkavállaló érdekei és alap- vető szükségletei ilyenkor sincsenek fgyelembe véve, egyáltalán nem esik szó.) 87 A tőke által önjellemzésként propagált értékek relativitása, érdekfüggősége azonban nem azt jelenti, hogy ezeknek az értékeknek egyáltalán nincs valóságtartalma. Bauman például a tőke által szintén gyakran hangoztatott modernitás-értékkel kapcsolatban mutatja ki annak ideologikus voltát. Eközben bírálja azokat a modernizmus-kritikákat (Freud, Simmel, Elias), amelyek a modernizmust visszafordíthatatlannak, nyitott végűnek és felsőbbrendűnek látják. Ez jogos kritika: a modernitás (és általában a haladás) értéke is azok közé tartozik, amelyekkel a tőke rendszeresen legitimálja (s a nála tökéletlenebb „többiektől” megkülönbözteti), a posztmodern szakaszában – vagy más antimodern időszakokban – pedig amelyektől időlegesen elhatárolja magát. Bauman azonban úgy véli, hogy ez és az ehhez hasonló ideologikus önlegitimációk hamis tudatok. Weber mítoszának nevezi a „puritaniz­ must” és „racionalitást”. Ez nem teljesen jogos: valóban volt a tőkés társadalomnak puritán szakasza (mint ahogy volt olyan szakasza is, amelyben az adott helyzetben legdemokratikusabb, legszabadabb, legracionálisabb, leghaladóbb stb. lehetőséget képviselte), de ennek érvénye nem terjedtek ki a tőkés társadalom egészére (ezek az eszmények nem „megvalósultak” a tőkés társadalomban, csak másokhoz képest hangsúlyosabban képviselték-működtették őket). Az ideologikus torzítás abban áll, ha a tőkés társadalmat azonosítják ezen értékekkel, ha e társadalmat ezen értékek legtökéletesebb megvalósulá­ saként jellemzik 88 Ezt annál hatásosabban képes sugallni, minél inkább támaszkodik a szellemi termelés vívmá­ nyaira. Az más kérdés, hogy ugyanakkor a szellemi termelőknek minden korábbi kizsákmányoltnál több esélyük van ezen érvelés hamisságának átlátására. 89 Ennek az érvelésnek a hamisságára mutat rá például ferge Zsuzsa: Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek. (Adalékok a rendszerstruktúra és a társadalmi struktúra átalakulási dinamikájához) „20 év után” sorozat. Budapest, Napvilág, 2010. 171.