Page 199 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra
P. 199
tArnAy lászló: Az új médiumok és a test prosztetikus dimenziói 197 Prosztézis vagy médium? Ha megnézzük a prosztetikus eszközök történetét, rögtön látjuk, hogy a legelső ilyen eszköz vélhetően a bot volt, amellyel az őseink a kezüket meghosszabbí- tották egy banánért. Az út innen a távcsőhöz és a szemüveghez, majd a digitális médiához nem volt sima, de határozott. Amellett, hogy az érzékeket feljavítja, a prosztézis a cselekvés hatókörét tágítja. A telejelenlét a legjobb példa erre. De önmagukban ezek az eszközök nem teszik láthatóvá azt, amit mások látnak. Leg alábbis addig nem, ameddig az agyat nem tudják működőképesen összekapcsolni egy félvezetőkből (vagy legújabban antianyagból) álló hálózattal, ami nem biztos, hogy a távoli jövő kérdése. A képeket tekinthetjük az agyleolvasás jövőbeli techni kájának „durva közelítéseként”. Úgy tűnik, maga Belting is úgy gondolja, hogy a képeknek testre van szükségük ahhoz, hogy elsajátíthatók legyenek: a belső képek megelőzik a nyilvános reprezentációkat, mint amilyenek a festmények vagy a szobrok. Miként vagyunk képesek képekkel interakcióba lépni? A válasz, azt hi szem, egyszerű. Vagy „valódi” (ontológiai) tárgyként kezeljük, a többi tárgy kö zött, vagy fgyelmen kívül hagyjuk tárgyszerűségét, s egy virtuális világba nyíló kapuként tekintünk rá. Az első esetben a prosztézisre azért lehet szükség, mert a testi képességeink behatároltak (nem láthatunk millió és millió fényévekre a világ egyetemben). A második esetben a prosztetikus eszközök (például egy joystick vagy kéz-szimuláció) célja a virtuális világba való behatolás. Az első esetben meg testesült tárgyiasságként cselekszünk, a második esetben testetlenített szubjektu mokként (a testünket nem vihetjük a virtuális világba). De újra fel kell tennünk a kérdést: biztos, hogy meg kell szabadulnunk a testünktől, ha a virtuális világba lépünk? Mindjárt látni fogjuk, hogy nem mindenki mond igent e kérdésre, s úgy véli, hogy a virtuális világban is van megtestesültség. Láttuk, hogy a játék élményét számos eszköz teheti szubjektívvé testi értelem ben. Sőt a legújabb kutatások olyan élményekről számolnak be, mint a testcsere, a saját pozíció meghatározása és az önfelismerés manipulációi. Ennek ellenére igen valószínűtlen, hogy virtuális érzésekre is képesek lennénk, kivéve, ha a vir tuális térben megtestesülünk. Segíthet-e ebben a prosztézis? Elképzelhető, hogy a közeljövőben kitalálnak olyan eszközt, mely belenyúl az agyunkba minden alka lommal, amikor a virtuális világban szimulált érzéki esemény történik. Ha így lesz, semmiképpen sem beszélhetünk fenomenológiai értelemben vett megteste sültségről, sokkal inkább az agy szimulációjáról. Bár meglehet, nem minden re mény veszett el. Talán a test, ahelyett, hogy a környezet hatásait elszenvedné, maga válik affekcióforrássá, s teremti meg a saját teret. Hansen legalábbis ebben reménykedik. Az alábbiakban ökológiai szempontból közelítem meg az elképze- lését Nézzük először Belting nézeteink kritikai lehetőségét. Véleményem szerint a mediatizált test fogalma alapvetően kétféleképpen értelmezhető. A mediatizáló eszköz lehet egyfelől a test része mint annak prosztetikus meghosszabbítása, vagy
