Page 201 - Antalóczi Tímea – Határtalan médiakultúra

tArnAy lászló: Az új médiumok és a test prosztetikus dimenziói 199 sítani. Az azonosítás mélyebbre ás, mint a felismerés, a „ki kicsoda?” kérdésre felel. Egy halott embert az arca alapján tudok azonosítani azért, mert ismertem korábban. Érdekes módon Kim Ki-duk flmjében nincs helye az azonosításnak. Vajon miért? Azért, mert minden testkép mediatizálódott, és olyan „álarccá” vált, mely csak ilyenként vagy olyanként, s nem ekként vagy akként azonosít Amikor a bekötözött arcú lány a szoborparkban sétál, a szobrokat kép-testeknek tekinti. Vagy saját magát tekinti testképnek, miközben az egyik elnyúló szobor mellé fek­ szik, végigsimítja kezével a „meztelen” testet, mintha saját maga is szoborrá vál­ na ezáltal Amikor megváltoztatja az arcát, vállalja annak kockázatát, hogy a sze­ relmese nem ismeri fel. Amikor a fú is átoperáltatja magát, minden út bezárul a lány előtt, hogy felismerhesse őt, a tenyér érintése és a test simogatása is, mivel Kim Ki-Duk flmjében ez utóbbi aspektusok nem rendelkeznek azonosító erővel. A flm utolsó előtti beállítása nyilvánvalóvá teszi, hogy az arc megváltoztatása kiiktatja a kölcsönös felismerés lehetőségét. (Az utolsó beállítás az „arctalan” tö­ meg lassított képsora.) A lányt látjuk kilépni a kórház épületéből a fényképpel a kezében, amely az operáció előtt készült. Ugyanis minden plasztikai műtét azzal kezdődik, hogy a „régi” arcról készítenek egy fotót. A flm nem hagy kétséget azt illetően, hogy a lány az első és az utolsó előtti beállításban a második operáció előtti fényképet tartja a kezében. Mivel az első operáció után, de a második előtt készült fényképpel a kezében érkezik a lány a kávézóba a flm elején, a fénykép nyilvánvaló paradoxont sejtet. Két értelmezési lehetőség kínálkozik. Vagy már azelőtt átesett egy műtéten a lány, hogy a fúval találkozni látnánk, vagy egyálta­ lában nem találkoztak. Avagy a keretező jelenetben nem azt a lányt látjuk, akivé a Egy kis párizsi dráma című karcolatában, melyben egy házaspár, Raoul és Marguerite állandóan vesze­ kednek. Egyszer aztán mindketten kapnak egy névtelen levelet, mely felszólítja őket, hogy vegyenek részt az Inkoherensek álarcosbálján templomos lovagnak, illetve kongói pirognak öltözve. A levél azt sejteti, hogy a bálon leleplezhetik a párjukat, amint egy kongói piroggal, illetve egy templomos lovag­ gal flörtöl. Úgy tesznek, ahogy a levél írja, ám a végső pillanatban, amikor lerántják a másikról a leplet, „egyik nem Raoul volt, a másik nem Marguerite”. Egyik sem ismerhetett a másikra. A történet logikája az, hogy ahhoz, hogy a férfi a feleségére ismerhessen, a nőnek előzetesen fel kellene őt ismer­ ni mint a férjét, és fordítva. A „férfi” és a „feleség” ugyanis két egymástól független aspektus, melyek a bálon mégis egymásra vonatkoznak. Ha viszont egyikőjük sem ismert a másikra, a történet értelmét veszti. Viszont a történet azzal végződik, hogy a házaspár többé nem veszekedett. Egy másik, jóindu­ latú értelmezés szerint egyikük sem az a lovag volt és az a pirog, akik a levelet kapták. Ahogyan Kim Ki-duk filmjében is megszaporodnak a bekötött arcú fiúk a film végére, a bálon lehetett volna akár több hasonlóan maszkírozott figura. Ha így lenne, kizárólag a rosszindulatú névtelen levélíró volna vádol­ ható a történet „értelmetlenségéért”, aki a leleplezés lehetőségét felvetette és valószerűnek érezte. A történetnek így is értelmet adhat az, hogy a házaspár kapcsolatába – logikailag – semmilyen harma­ dik nem szólhat bele. Allais novellája megjelent a Jelenkor folyóiratban (1996/7–8. 649–653), saját fordításomban.