Page 265 - Kósa Éva – Médiaszocializáció

visy petra: Énkép és önértékelés a web 2.0 korában 263 irodalom. Többek között felmerül a kérdés, hogy önmagunk értékelése egy hosszan tartó, kevésbé változtatható, énünkbe beépülő vonásként értelmezendő, vagy sokkal inkább egy pillanattól, szituációtól, egyéb külső tényezőktől függő, állapot jellegű fogalom. Alacsony és alacsony, illetve magas és magas önértékelésű személy között is lényeges, pszichológiailag hangsúlyos különbségek lehetnek az önértékelés stabi- litását tekintve Az önértékelés fogalmát a tudatosság tengelye mentén is igyekez- 31 tek megragadni. Míg a területspecifkus önértékelés hívei a tudatos és inkább kog- nitív úton történő értékelés mellett köteleződtek el, addig az önértékelés tudatos és a tudatosság számára nem hozzáférhető aspektusai explicit és implicit önértékelés elnevezést kaptak Deci és Ryan öndeterminációs elméletéből kiindulva az auto- 32 nómiára és kompetenciára törekvés, valamint a másokhoz kapcsolódás szükségle- tének kielégülése járul hozzá az önértékeléshez. Érvelésük szerint az önértékelés azt fejezi ki, hogy kik vagyunk valójában, és nem az elért sikereink vagy megszer- zett eredményeink által meghatározott. Az önértékelés-kutatás talán legújabb vo- 33 nulata az optimális önértékelés feltételeinek, támogató és akadályozó tényezőinek feltárását célozza meg. Kernis szerint az „autentikus” személyiséggel jellemezhető egyének esetében beszélhetünk optimális önértékelésről, amit két jellegzetesség mentén vizsgálandó vonásként ír le a szerző. Elméletében az optimális önértékelés egyrészt az egyén védekezésének hiányában ragadható meg. Kernis szerint képesnek kell lennünk arra, hogy pozitív és kívánatos tulajdonságainkhoz hasonlóan negatív viselkedéseinket és én-aspektusainkat is közzétegyük, félretéve ezzel azt az erőtel- jes vágyunkat, hogy mások kedveljenek minket. Az optimális önértékelés alakulá- sában az elért eredmények és a teljesítmény csak nagyon minimális szerepet kapnak, sokkal inkább a rugalmasság és a helyzethez és adottságokhoz megfelelően igazodó értékelő hozzáállás vezet eredményhez. Johnson elkülönít úgynevezett belső és 34 külső önértékelést. A belső önértékelésnek forrásaként az aktív ént jelöli meg, mely a „ki vagyok én” kérdés megválaszolásához nyújthatna alapot. Ezzel szemben a kül- ső önértékelés az egyén passzív énjéből származtatható, vagyis az én mint tárgy jelenik meg, és a „mit tudok én” kérdéskört meríti ki. Az önértékelésünk alakulása szempontjából nagyon fontos kinézet, tehetség, siker kapcsolhatók ide, melyek ma- napság kifejezett fontossággal bírnak, főleg serdülőkorban. A szakirodalom egy 35 fgyelemre méltó szelete az önértékelés egész életen át tartó fejlődése mellett köte- leződik el. Az úgynevezett „lifespan” megközelítés általánosságban azt feltételezi, 31 Michael H. Kernis – Bruce D. GranneMann – Lynda C. Mathis: Stability of self-esteem as a mode- rator of the relation between level of self–esteem and depression. Journal of Personality and Social Psychology 61, (1991). 80–84. 32 Anthony G. GreenWald – Mahzarin R. Banaji: Implicit Social Cognition: Attitudes, Self-Esteem, and Stereotypes. Psychological Review 102 (1), (1995) 4–27. 33 Edward L. Deci – Richard M. Ryan: Human autonomy: The basis for true self-esteem. In: Michael H Kernis: Toward a Conceptualization on Optimal Self-Esteem. Psychological Inquiry 14 (1999). 1–26. 34 Kernis i. m. (13. lj.) 3. 35 Maarit Johnson: Önbecsülés és alkalmazkodás. Budapest, Eötvös, 2003.