Page 61 - Renee Hobbs, David Cooper Moore – A médiaműveltség felfedezése

2. fejezet: A digitális és médiaműveltség oktatására irányuló motivációk 59 diumok konstrukcióját. Egy emlékezetes órán Nicole tanulmányi kirándulásra vitte óvodai csoportját a PBS Sprout gyerekcsatorna philadelphiai stúdiójába. Itt meg- tudták, hogyan „beszélnek” a bábok. Láthatták, amint felnőttek mozgatják a bábo- kat, és saját hangjukat veszik fel gégemikrofonok (vezeték nélküli mikrofonok) segítségével. Ahogy az egyik gyerek megfogalmazta: „Ők [a bábosok] beszéltetik a bábokat. Van egy mikrofonjuk, ami felfut a lábukon az ingükig.” Azoknak a diá- koknak, akik időnként nem tudnak különbséget tenni a rajzflm és az élőszereplős valóságshow között, a médiagyártás mechanizmusának megértése segít felfogni, hogy a tévében látott történetek is szerzőktől származnak, éppúgy, mint a köny- vekben olvasható történetek. A kisgyerekek olyan világban élnek, ahol a valódi és az utánzat közötti különb- ség elmosódott lehet. Raph kidolgozott egy Piros lámpa, zöld lámpa nevű játékot, 6 amely segíti az óvodások érvelési képességének aktiválását. Raph könyvekből, a hírközlő médiából, tévéműsorokból és flmekből vett különböző karaktereket mutatott a gyerekeknek. Arra kérte őket, hogy tartsanak fel egy kartonból készült „piros lámpát” azoknál a dolgoknál, amelyeket utánzatnak tartanak, illetve egy „zöld lámpát” azoknál, amelyeket valódinak, és szóban indokolják meg a válaszaikat. A gyerekek szívesen játszották a játékot és fejtették ki a gondolataikat, de Raph gyakran nem volt biztos benne, hogy értik a játék alapjául szolgáló fogalmakat. Az egyik óvodás például, aki nem volt biztos benne, hogy Robert Downey Jr. ka- raktere a Vasember című flmben valódi volt-e vagy sem, a következőt mondta: „A Vasember igazából nem valódi, de technológiával tudnának ilyen ruhát csi- nálni.” Úgy tűnt, hogy Raph óvodásainak egyike – hívjuk Seannak – a legkevésbé sem proftál Raph óratervéből. Látszólag újra és újra kivonta magát az óra alól, időnként düh kitöréseket produkálva és bajt keverve a többi gyerek körében. Később azonban, amikor David 10 darab, tévéműsorokat tartalmazó kártyát tett Sean elé, és megkérte, hogy válogassa szét őket a szerző célja szerint, Sean rápil- lantott a kártyákra, és másodpercek alatt két kupacba válogatta őket. Rámutatott az egyik általa összerakott kupacra, amelyben csak élőszereplős tévéműsorok vol- tak. „Valódi”, mondta. Majd rámutatott a rajzflmek kupacára. „Utánzat.” David rájött, hogy Sean láthatólag nem érti a cél fogalmát – olyan választ adott, amely kívül esik a kutatásunk területén, amelyet a 8. fejezetben fejtünk ki részle- tesebben. David éppen azon volt, hogy kiterítse a kártyákat egy újabb válogatási feladathoz, amikor Sean egyszercsak kivett egy kártyát az „utánzat” kupacból, melyen a Family Guy című animációs sorozatból vett kép volt látható. „Ez egy rajzflm. Ezt néha nézem. Színészek beszélnek a mikrofonba, így csinálják, hogy a szereplők beszéljenek. Ez nem valódi.” Megnézte a következő kártyát, melyen egy Szezám utcás játék reklámjából vett kép volt látható. „Ezt is úgy beszéltetik – mondta –, csak egy báb.” Úgy tűnik, Seanból „leleplező” lett. Most, hogy Sean megértette, igazából hogyan beszéltetik a bolyhos bábokat az animációs és gyerek- műsorokban, többé nem volt szükség varázslatos magyarázatokra.