A „lapos” mozielemzés: filmdarabkák trópus és klisé között
A gyerekek szívesen néznek filmeket, mégis kevés esély van rá az iskolában, hogy közösen elemezzük azokat. Egy alternatív útvonal lehetőségét képzeltük el, egészen rövid filmdarabkákkal.
Az iskolai filmelemzés nem könnyen megvalósítható médiaoktatási gyakorlat. Ha rövidfilmeket választunk az osztállyal közös elemzésre, azok tényleg beleférnek az iskolai órába, vagyis jó megoldás lehet rajtuk szemléltetni a filmnyelvi eszközök működését. Problémát jelenthet azonban, hogy a gyerekek maguktól nem néznek rövidfilmeket, és a rövidfilmes alkotások világából az ő filmes kánonjuk felé nemigen találunk átjárást. Az órán megszerezhető belátásaink nehezen találkoznak azokkal a filmekkel, amiket szeretnek.
Lehetséges megoldás az is, hogy egy hosszabb filmből kiemelünk egy-egy kulcsjelenet, azt megnézzük és aztán közösen elemezzük. Ilyenkor azonban kevés összehasonlítási lehetőségünk marad, és előfordulhat, hogy a részletek drámai összetettsége miatt kevesebb figyelem jut a kifejezetten filmes eszközökre. A beszélgetést könnyen elragadja a pszichológia, az eszmei mondanivaló rekonstruálásának vágya. A gyerekek hamar elrugaszkodnak a film audiovizuális-narratív szövegétől és a felvetett életbeli kérdések megvitatására váltanak át.
Ha bátrabb módszertani utat választunk, akkor rövidke, néhány másodperces filmrészletek használatával is tehetünk a vizuális elbeszélések jobb megértéséért. Apró filmdarabkákból kiindulva is fejleszthetjük a gyerekek filmes nyelvismeretét, támogathatjuk őket az értőbb filmnézőkké válásban. Néhány médiaszertári segédanyagunk éppen ilyen rövid filmdarabkákon, hang nélküli gifeken, és az ilyen darabokból összeállított supercutokon keresztül igyekszik oktatási lehetőségeket mutatni. Ezek használatához adunk most tanácsokat.
Motívum, műfaji jegy, plot device, trópus, klisé
A filmben motívumnak olyan tartalmi mozzanatokat nevezhetünk, amelyek nem kötődnek közvetlenül egy vizuális megjelenítéshez, inkább a plot, a cselekmény elemei (például: a magányos hős szembeszállása a romlott világgal vagy a világot elpusztító fenyegetés). A filmes trópus már inkább egyfajta vizuális-narratív fogás (plot device), eszköz, amely segít elmesélni valamit (például az imént idézett jellegzetes motívumot a történetben) úgy, hogy az többet jelentsen a puszta tárgyi látványnál (előbbit például a robbanástól való rezzenéstelen arcú elsétálással jeleníthetik meg, utóbbit a piros vagy kék kábel elvágásának helyzetével). Mivel sok film készül, és a filmesek tanulnak egymástól, a trópusok hajlamosak kiürülni, kiszámíthatóvá válni, ilyenkor már klisének nevezzük őket. Nincs objektív mérce, az előfordulásuk egy bizonyos számossága, ahonnan menthetetlenek, leginkább az ízlésünkre támaszkodunk a megítélésükben.
A műfaji filmek nagyon sok bevált trópussal, idézhető-ismételhető formulával dolgoznak (de alighanem a szerzői, a „lassú” filmek is, csak másokkal), amelyek minden elhasználtságuk ellenére is megélnek, otthonosságot teremtenek. A zsánerek élvezetéhez gyakran egyenesen hozzátartozik a klisék visszatérő variációinak elégedett felismerése. A westernnek, a romantikus komédiának, az akciófilmnek vagy a horrornak is megvannak a maguk bevált műfaji trópusai/kliséi. Tudjuk, hogy egy bizonyos műfajú filmben minek kell megtörténnie, a cselekménynek milyen kötelező fordulatokat kell befutnia, és milyen megjelenítésben kell ezt a filmnek elénk tárnia Ehhez az elváráshoz képest nézzük és értékeljük az alkotást. A klisék egy-egy apró változtatással akár ismét izgalmas trópusként kelhetnek új életre.
A szuperhősfilmhez például hozzátartozik a szuperhős-landolás mozzanata, az emberfeletti képességekkel rendelkező hős diadalmas-merész leérkezése a talajra térdelő támaszkodásban. Mint munkatársunk cikkében elmagyarázza, a mozdulat közvetlenül a képregényekből, de áttételesen a japán kabuki színházból érkezik. Nincs olyan szuperhősfilm, amelyben ezt a klisét ne alkalmaznák, és amikor játékosan ki akarják kezdeni a műfaji konvenciókat, mint a Deadpoolban, akkor ezen is gúnyolódnak. A gúny iránya a leérkezéssel kapcsolatban éppen az, hogy nagyon látványos ugyan, de az ember élettani adottságaival nehéz összeegyeztethető, a mindennapi tapasztalás számára felettébb fájdalmas lenne. A filmes klisék gyakran a világ olyan szabályait rajzolják meg, amelyek csak a mozivásznon érvényesek.
A valóság, ahogy csak a filmekben létezik
A moziklisék egyik nagy halmaza tehát olyan fogásokból áll, amelyek a filmes megjelenítés logikájához szabják a valóságot, és kísérletileg tudjuk róluk, hogy fiktívek, a valóság nem úgy működik, ahogy ezek sugallják. Mert egy autós üldözés sofőrje többször vált fel, mint ahány fokozat lehetséges egy autóban. Mert a lövöldözéskor sosem vagy éppen a legrosszabb pillanatban fogy el a lőszer. Mert ha egy nőnek hányingere van, akkor biztosan terhes. A színpadon kézbe vett mikrofon mindig begerjed. Az amerikai középiskolásokat mindig huszonévesek alakítják. És még sorolhatnánk, mint ebben a cikkünkben tettük.
A filmek időnként maguk is foglalkoznak az ilyen értelmű filmes klisékkel.
„Gyűlőlöm, hogy a régi amerikai filmekben a vezető sosem nézi az utat” – mondja például Amélie, az Amélie csodálatos életében (Jean-Pierre Jeunet, 2001). A nézőnek emiatt a filmes fogás miatt azért lesz kényelmetlen érzése, mert a vezető, ha a való életben viselkedne így, kockáztatná az utasai életét. Ha a néző feladata, hogy izguljon a hősök sorsáért, akkor minden olyan filmes megoldás kizökkenti, amely emlékezteti rá, hogy „csak” egy filmet néz.
Izgalmas ismétlődések
A filmekben a speciális mozivilág kliséinél persze érdekesebb ismétlődésekre is felfigyelhetünk. Ha a felnőttek és gyerekek is könnyen felismernek visszatérő trópusokat a különböző filmekben, akkor ezt érdemes lenne hasznosítani az iskolai filmelemzésre rendelkezésre álló szűkös időben. Erre bátoríthat minket az is, hogy a gyerekkorú közönséghez régóta rengeteg filmes gesztus, idézet, darabka jut el gifek formájában, amelyeket saját reakciójuk kifejezésére is használhatnak. Ismeritek ezeket például?
Az utóbbi évek legnépszerűbb videós platformja, a TikTok pedig hasonló logikával termeli az egymáshoz fűződő rövid videók sorozatait. A gyerekek nagyon sok videós minta rövid variációit követik a felületen, figyelmük eleve kiéleződött a kreatív változatok, elmozdulások érzékelésére. Módszertani javaslatunk szeretné hasznát venni ennek a tendenciának.
Ha egyes trópusok hasonló filmes felbukkanásait kiemeljük a kontextusukból, vagyis a különböző filmekben fellelhető ismétlődő megoldásokat egymáshoz illesztjük egy supercutban, akkor máris elkezdhetünk a filmes nyelvről gondolkodni. A hasonló snittekben nemcsak tárgyakat, helyszíneket, beállításokat, képi kompozíciókat, dramatikus viszonyokat, hanem színészeket is vizsgálhatunk egymáshoz képest, alakításuk eszközei is egy nyelv elemeiként jelennek meg. A supercuttal létrehozott új szekvencia minden eredeti darabkát kitördel a saját kontextusából és önálló történetté olvasztja össze a különböző filmek részleteit. A részletek felett átívelő zene is erősíti az egységes elbeszélés hatását, a különböző filmek dialógrészletei is mintha egymásnak felelnének. A supercutokra és gifekre épülő filmelemzési módszer különlegességét éppen az adhatja, hogy nem egy, hanem több, akár sok filmmel foglalkozik egyszerre. Nem kell mindegyiket ismerni, megnézni hozzá, sőt, akár egyiket sem, elegendő vázlatosan ismerni a kiemelt részletek kontextusát.
A filmekben szokatlan gyakorisággal levett napszemüveg például műfaji és szerzői filmekben egyaránt jelen van. Alkalmazásai mozgásba hozzák a rejtőzködés/önmegmutatás játékát, a filmbeli titok és lelepleződés fordulatát, a megdöbbenés, a váratlan látványok felvezetésének retorikáját, aminek a műfaji és a szerzői filmekben is lehet jelentősége. És persze egyértelműen kapcsolódnak a nőiesség, férfiasság kulturális jeleihez. S mindeközben a napszemüveg levétele olyan aktus is, amely begyakorlott módon ad helyet a termékelhelyezésnek. Az egymáshoz kapcsolódó példák nem a filmtörténet bevett mintáit követik, egy tucatakciófilm részlete váratlanul összatalálkozhat itt Scorsese Kaszinójának fajsúlyos záróképeivel.
Miért jó a videógrafikus kritika?
A supercutok maguk is kritikai eszközök, amelyek filmekből dolgoznak, filmeket idéznek és nyitnak fel, hogy filmekről közvetítsenek belátásokat. Videóesszének vagy videógrafikus kritikának hívják azt a filmelemzési, kritikai eljáráshalmazt, amely nem verbális kijelentések sorozatában fogalmazza meg mondandóját, hanem a film saját médiumában fűzi hozzá kommentárját a tárgyához. Egy ilyen supercut összeállítása a kritikai munkát egy kreatív feladattal tetézi, a készítő a mondandóját maga is filmképpel meséli el. A supercut minőségének az a mércéje, hogy a készítő mennyire képes a filmes elbeszélés eszköztárát kreatívan alkalmazni mondandója érdekében., hogyan tudja érzékeltetni példái erejét, elérni, hogy az összefűzött filmrészletek hassanak a nézőre.
A gifek és supercutok fontos oktatásbeli erénye jogtisztaságuk is. Bár a magyar jogrendszerben nincs jelen a fair use fogalma, nem ismerünk olyan hazai jogvitát, amely ezek felhasználását kifogásolta volna (és a jogi kifogások nemzetközi példái is speciálisak, kivételesek). A supercutokban idézett filmrészletek rövidek, darabonként ritkán haladják meg a néhány másodperces terjedelmet, ahogy a gifek sem, amelyek ráadásul erőteljes átalakításon esnek át, hiszen nincs hangjuk. Az edukációs célra készülő alkotások magától értetődően hozzáférhetők ingyenesen, kifejezetten a netes videómegosztásban terjednek, profitcél nem kapcsolódik hozzájuk.
Felhasználási javaslatunk: egy „lapos” filmelemzés lehetőségei
Mi az, amit biztosan nem képes nyújtani egy olyan módszertan, amely supercutokra és gifekre támaszkodik? Biztosan nem ad átfogó interpretációs keretet egyetlen filmhez sem. Nem ad filmtörténeti bevezetést,vagy jellemzést egy korszakról, stílusról, alkotóról, életműről. Az iskolában oktatott műelemzési vonatkozási pontjainkat elveszítjük így, hiszen sem a filmalkotás egysége, sem az alkotói stílus egysége nem segít, a részletek rövidségéhez, léptékéhez képest ezek túlzottan távoli referenciák. Nem nehéz látnunk a módszertan korlátait, s azért is nevezzük az eljárást „lapos”-nak, mert nélkülözi azt a mélységet, amelyet a jelentés megkeresésének hagyományos műveleteiben célba szoktunk venni. Apró, felszíni sajátosságokra, különbségekre figyel, ismeretből pedig leginkább azt a rutint mozgósítja, amit a gyerekek már maguktól is megszereztek a filmekből, amiket láttak.
Milyen haszna lehet mégis egy ilyenfajta elemzésnek? Tapasztalataink szerint lehet előnyt faragni abból, ha eltérítjük a gyerekeket a pszichologizálástól, és a fókuszt az egyedi filmalkotás mélységéről a filmes nyelv valóban nyelvszerű működésére irányítjuk. Lehet felismertető ereje annak, ha arra csábítjuk őket, hogy eszközként tekintsenek a filmes produkció narratív eszköztárára, hogy döntések sorozataként lássák az alkotást. Hogy összevessenek hasonló, mégis változatszerű filmképeket, hogy érzékeljék a célok, műfaji eszközök, filmnyelvi stílusok különbségeit. Mivel egészen rövid részleteket kínálunk fel a vizsgálatra, lehetőséget ad rá, hogy nagyon alaposan, ráérősen, szinte kínzóan sokáig szenteljék a figyelmüket az összevágott képsoroknak.
Végső soron arra is bátoríthatjuk vele a gyerekeket, hogy kísérletet tegyenek arra, hogy maguk állítsanak össze egy-egy supercutot olyan filmes megoldásokról, amelyek felkeltették az érdeklődésüket.
Szerintünk a következő lépések sorozatában érdemes próbára tenni ezeket a segédanyagokat:
- Felkészülésül olvasd el a supercuthoz tartozó rövid cikket, amely a filmrészletek kontextusát, illetve a vizsgált trópus lehetséges funkcióit tekinti át.
- Nézzétek meg a gyerekekkel a supercutot.
- Állapítsák meg, mi a visszatérő elem a filmekben, majd koncentráljanak arra, mi a különbség az egyes részletek között. Miben másak a szereplők, a látószög, a helyszín, a részlet érzelmi dinamikája. Pusztán annak alapján, amit látnak a rövid részletekben, szerintük mi történik bennük. Fejtsék ki, hogy a látvány milyen részlete alapján gondolják úgy.
- Fontolják meg, hogy a különbségeknek lehetnek-e műfaji okai, milyen jellegű filmekben tudják elképzelni az egyes részleteket.
- Ezután meséld el az egyes részletek mikrokontextusát (kik láthatók a jelenetben, mi a történések mozgatója), majd vegyétek újra szemügyre a részleteket.
- Próbáljátok rekonstruálni, hogy az alkotók az adott részlet készítésekor milyen döntéseket hoztak és milyen megfontolásból.
- Fordítsátok a figyelmeteket a supercut saját felépítése felé: milyen kapcsolatokat teremt a vágás az egyes filmrészletek között? Miért abban a sorrendben kerülhettek a részletek egymás után, a supercut mint film miről mesél számukra?